Megsebezve /BEFEJEZETT/✔️

A halál torkában

„Az élet olyan, mint a viharos tenger, melyben csak dolgozik az ember. S ha egyszer céljára talál, csónakját felborítja a halál."

Még az időjárás sincs ma velem. Nem vagyok még a hegyekben, de egyre feljebb érve a hó egyre nagyobb mennyiségben hullik.
Úgy érzem magam, mint egy túlélő showban, azzal a változtatással, hogy most tényleg életre-halálra küzdök azért, hogy feljussak Victoriához.
Ha Jasper túléli (már pedig túléli, mert Victoria nem vehet el tőlem még egy embert) akkor biztosan először a nyakába ugrok, de utána én fogom lefejezni.
Annyira szarul érzem magam miatta. Meg akarja keresni Victoriát, valószínűleg meg is találta és mindezt azért, hogy engem biztonságban tudjon, én pedig mit adtam neki cserébe heteken át? Gyűlöletet. Gyűlöltem azért, amit tett és mondott, gyűlöltem, hogy féltékeny volt és gyűlöltem, ha a közelmbe volt, gyűlöltem, de közben bármelyik pillanatban rámásztam volna. Hibázott méghozzá nem is keveset, de akkor is hozzám tartozik, és ha ő most meghal, akkor a lelkem egyik része is meg fog halni. Nem kellett volna eltaszítanom magamtól, de mégis megtettem és most lehet, hogy sosem látom őt élve.
Nem! Nem gondolhatok erre, mindig van remény és most is kell lennie.
Inkább a csuklómba lévő égető érzésre koncentrálok, az talán eltéríti a gondolataimat.
Az erdőbe nem illő hangokat kezdek el hallani, ami azt jelenti, hogy nem vagyok egyedül, az öt vámpír közül kettő itt van.
Követni kezdenek, ami egy jó hír, mert így tudom, hogy így csak három vámpírnak nem tudom a tartózkodási helyét.
Az egyik pár méterrel a hátam mögött ugrott le egy közeli fáról.

– Helló, Jessica! – szólal meg az egyik vámpír a mély hangján.

Bárhol felismerném ezt a hangot, ez a hang kiabált segítségért, amikor megtámadtam őt tizenpárévvel ezelőtt.

– Helló, Kurt! Rég láttalak. – mondom unottan.

Barna vállig érő haja csupa sár és mocsok, langaléta testén a szakadt ruhái úgy csüngenek, mintha valami horrorfilm szörnye lenne.
Gusztustalan.
Vicsorogni és fújtatni kezd rám, majd rám ront a vékony testével, nem ér vele sokat, mert szó szerint visszapattan rólam. Ő is eléggé rossz állapotban van valószínűleg kifáradt, ráadásul az erőm miatt én most sokkal erősebb vagyok nála. Semmi esélye nincs ellenem, de nem érdekli. Újra támad, de én nem támadok vissza, csak az ütéséit védem ki.
Egyszer már majdnem megöltem, most semmi kedvem hozzá, hogy tényleg megtegyem.

– Kurt, vedd észre, hogy erősebb vagyok, esélyed sincs.

– Kuss! – kiabál rám és a vállamba öklöz egy hatalmasat, de én csak bámulok rá bambán.

– Befejezted? – kérdezem közömbösen.

Úgy tűnik nem. Újra támad, de erő az ütéseiben még mindig nincs.
Egy nagy súlyt érzek meg a nyakamba, a másik vámpír a nyakamba ugrott és a nyakamat próbálja meg elválasztani a testemből. Hátra nyúlok a kezemmel, majd megragadom a dzsekijét, aztán előre dobom, mint egy labdát, még Kurt feje felett is átszáll és a havas talajba csapódik. Nincs időm odamenni hozzá, mert Kurt még mindig nem adta fel, így újra támadásba lendül.

– Kezdem unni. – sóhajtom, aztán egy pofont kap tőlem.

– ELVETTÉL TŐLEM MINDENT! – ordítja torka szakadtából.

– Igen, tudom, sajnálom. Nem én akartam ezt az életet.

– Megöllek, te szuka! – rúg egyenesen a combomba.

Meg sem érzem, inkább kikerülöm a következő rúgását, majd a másik vámpír felé indulok, aki most próbálna feltápászkodni. A nyakára lépek a kemény talpú csizmámmal és minden erőmet beleadom, hogy kitörjem a nyakát. Ennek is annyi.