Megsebezve /BEFEJEZETT/✔️

A nagy csata

„Tanulj meg mosolyogni. A mosolyban mágikus erő rejlik. Amíg az ember mosolyogni tud, addig képes a további harcra. És aki harcol, az győzhet is."

Az eső hangja még nyomasztóbbá teszi az egész helyzetet, a szél olyan erősen fúj, hogy félő, hogy jó pár fa ki fog dőlni ma az erdőben.
Fent a helyekben, ahogy feltekintek a magaslatokra azonban más a helyzet, ugyanis ott szakad a hó, nem meglepő, hisz október vége felé járva már komplett hóviharok vannak a hegyeken.
A hőmérséklet az erdőben nem éri el a tíz fokot, így a leheletünk meglátszik a hideg levegőben.
Bár vámpír vagyok, de még így is érzem, hogy mindjárt lefagynak a végtagjaim, pedig egy bőrdzsekit és egy bakancsot is felvettem.
Az idegesség miatt azonban próbálok nem a jéghideg testemre gondolni. Olyan dolgokra emlékezek ezekben a pillanatokban, amikre szívesen emlékeznék a halálomkor.
Nem mondom biztosra, hogy meghalok, viszont nagyon közel vagyok megint a halálhoz, ezzel csak az a probléma, hogy nem csak én, hanem most az egész családom veszélyben van.
Bármi áron megfogom őket menteni.
A jövőről nincsen semmiféle fejleményünk, mivel Alice csak annyit lát eddig, hogy harcolunk az újszülöttekkel szemben.
Samék is megérkeztek hozzánk, ide, ahol megakarjuk állítani Victoria seregét. Riley informált minket, hogy a vérfarkasok területein akarnak eljutni hozzánk, így meglepetészszerűen ott várunk rájuk, ahol egyáltalán nem számítanak ránk: az alakváltók erdőjében.
Senki sem fél, legalábbis én nem érzem, inkább frusztrált mindenki, rajtam kívül, mert én tényleg félek. Ironikus, hogy mindenki előtt én vagyok a legerősebb mégis én félek a legjobban. Persze ez nem meglepő, Victoria már elvett tőlem valakit, így hát azért félek, hogy nehogy megint megtegye, na meg az álmaim sem hagynak nyugodni, amikor Jaspert éppen lefejezi. A gondolattól végig fut a hátamon a hideg, ennek köszönhetően pedig összerezzenek.

– Jól vagy? – kérdezi a hátam mögött álló Jasper.

Lassan fordulok hátra, majd felhúzott szemöldökkel rámeredek.

– Jó, ez hülye kérdés volt. – motyogja az orra alatt.

Nem lehetnek már olyan messze, hisz idáig érzem, hogy itt vannak valahol az erdő legmélyén. Néhány perc múlva itt lesznek.

– Nem akarok ölni. – suttogom a mellettem álló vámpíromnak.

Gyengéden magához húz és puszit lehel a fejem búbjára.
Áldom Jaspert, hogy nem kommentálja az eseményeket.
Tényleg nincs hozzá energiám, hogy megöljek valakit, nem szeretek ölni. Én vagyok a vadász, így sokan feltételezhetik rólam, hogy öltem már vámpírt pedig ez nem igaz, mindenkit, akit elfogtam Helennel, azt a Volturi elé vittük, az öldöklésből kimaradtam...ezidáig és ezzel Carlisle is tisztában van, tudja, hogy nincs szívem ezeket a vámpírokat megölni. Persze, vannak olyanok, akiket szívesen kettétörnék, gondolok itt Victoriára vagy Jasonre, de a többiek mások...Őket Victoria nagy valószínűséggel manipulálta azért álltak az ő csapatába.
Előre hallom, hogy kitöröm valakinek a nyakát és végleg elhagyja őt az élet.
Tök jó, hogy arra teremtettek, hogy vámpírt öljek, erre nem vagyok rá képes.
Embert már öltem, nem a vérért, hanem mert veszélyt jelentett a civilekre, sokszor történt ilyen, de ezeket nem bántam meg, mert mind olyan emberek voltak, akik valószínűleg a pokol kilencedik körében rohadnak.

– Ők már nem azok az emberek, akik voltak, ölni jönnek és nem barátkozni, nehéz megtenni, de gondolja arra, hogy a családodért teszed. – nyugtatgat.

Halványan rámosolygok, majd újra az erdőt kezdem kémlelni.
Hála az égnek anyuékért nem kell aggódnom, mert rávettem őket, hogy menjenek el az örsre, ott sok az ember és Victoriáék ott nem támadnak, így ott biztonságba lesznek a csata során, nem úgy, mint mi...
Erősek vagyunk, viszont egy mostanában átváltozott vámpír hatalmas erővel bír, így ténylegesen az életünkért fogunk küzdeni.
Egyre erőteljesebb lesz az újszülöttek szaga és már hallani is lehet őket.