Megsebezve /BEFEJEZETT/✔️

Álom

„Akkor szeress a legjobban, amikor a legkevésbé érdemlem meg, mert akkor van rá leginkább szükségem."

Életem egyik, ha nem a legrosszabb napja volt a tegnapi. Hajnali három van, de én még mindig a konyhába ülök és nem tudok magammal mit kezdeni. A napokban annyit sírtam, hogy szinte nem maradt semmi, amit kisírhatnék magamból, így amikor haza jöttem nem kezdtem el bőgni.
Apám fent már alszik, a vámpírfüleim idáig hallják, hogy horkol. A konyhaasztalon papírok tömkelege van szétszórva, akták, amik régi ügyekhez kapcsolódnak. Gondoltam munkával letudom vezetni a feszültséget, de nem nagyon sikerült.
Néhány hónappal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy egy szerelmi háromszögben találom magamat. Nyomozni jöttem Forksba erre szerelmes leszek...majdnem meghalok többször is...elvesztem a szerelmet...két emberbe leszek szerelmes. Tisztára, mint egy rossz spanyol szappanopera.
E gondolatok közben leszek valamire figyelmes és szinte lever a víz. Az aktákat nézegetve rájövök valamire. Az aktákban vannak emberek, akikre soha nem tudtuk rábizonyítani a tettüket, de tudtuk a képességeimből kifolyólag, hogy bűnösek, de nem állíthattam oda a bírósághoz vagy éppen a törvényszékhez azzal, hogy van több képességem is, mivel vámpír vagyok és ezek miatt tudom, hogy ők volt a gyilkosok. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ezeknek az embereknek a jórészét meggyilkolták, mind ugyanazzal a módszerrel: elégették őket. Soha nem érintettem meg őket, hisz örültem annak, hogy meghaltak, így azt sem tudtam, hogy kitehette, de most lehet megvilágosodtam. Valaki bosszúhadjáratba kezdett. És csakis egy dolog miatt égethette el a testeket az a személy: csinált a bűnözőkkel valamit, aminek nem akarta, hogy nyoma maradjon. Megdermedve ülök a lapok előtt és még a gondolattól is kiráz a hideg, hogy tudom ki lehetett, de gyorsan elhessegetem a nevét, hisz ő ilyet nem tesz, túlságosan elvont személy ehhez, de mégis...három évvel ezelőtt kezdték őket legyilkolni...
Muszáj áttérnem egy másik témára, mielőtt kidobom a taccsot. Így inkább befejezem az akták nézegetését és összepakolom egy halomba őket, szépen sorjában, hogy arra figyeljek és ne a gondolatokra, amelyek az agyamban cikáznak.
Fény szűrődik be a házba, egy autó fényszórója világítja meg a kihalt konyhát.
Csak vámpírok járnak-kelnek ilyenkor az utcán, így egy kicsit megugrik a szívem, hogy mégis kit érdeklek ilyentájt. Kinézek az ablakon és a szívem eszméletlen kalapálásba kezd, vajon azért jött ide, hogy végleg megszakítsa velem a kapcsolatot?
Nem bírok egyhelyben maradni, így kimegyek a házból és az ajtóban szembe találom magam azzal a vámpírral, akinek ma megint csalódást okoztam.

– Ott hagytam valamit? – kérdezem tőle.

– Nem. Bementem a kórházba és erre jöttem haza, láttam, hogy ég a villany, így gondoltam megnézem, hogy vagy. – mondja érzelemmentesen.

– Bejössz? – kérdezem tőle.

– Csak, ha nem zavarok.

– Ha ez egy burkolt kérdés volt arról, hogy itt van-e Jasper, akkor nem, nincs itt. – mondom szorongva.

– Tudom, hogy nincs itt, egy órája beszéltem vele. – mosolyog rám.

Jól kezdődik...
Beengedem őt, majd a konyha felé vesszük az irányt. A konyhapultra ülök fel és várom, hogy mondjon valamit, remélem nem síri csendbe fogunk egymásra nézni.
Körülbelül két méterre áll meg tőlem, de ahogy felülök a konyhapultra közelebb jön és a sérült kezemet felemeli, a csuklóm szemmelláthatóan feldagadt és az orvos szemei ezt észre is veszik.

– Ez nagyon csúnya. – mondja.

– Túlélem...– legyintek rá.

– Hihetetlenül makacs vagy...

Eleresztek egy mosolyt, ami persze nem egy igazi mosoly, majd a szemébe nézek és megszólalok:

– Gondolom Jasper mindent elmondott...