Megsebezve /BEFEJEZETT/✔️

Váratlan látogató

„Mondhat bárki bármit a vámpírokról, valóban érdekesek. Ez is benne van a munkaköri leírásukban, mint a vérivás, meg az éjszakázás."

Már hajnalban felkelek, hogy eltudjak menni valahova, ahol szerezhetek magamnak vért.
Szerezhetek?
Ez tisztára úgy hangzott, mintha valakit megakarnék enni.
Fújj!
A Cullenék még mindig nem tudnak rólam egy-két dolgot például azt, hogy irtózom az emberi vértől. Csak akkor eszek azt, ha már tényleg nem bírom.
Ennél furább vámpírt tényleg nem teremtethettek volna...
Annyira sietek le a lépcsőn, hogy megbotlok és körülbelül öt lépcsőfokot zuhanok.
Mióta itt vagyok Forksba kétszer majdnem megfulladtam, kétszer elestem és majdnem kilapított a kocsi.
Nem szoktam ennyire béna lenni, de betudom annak, hogy túl sokáig voltam ügynökként vámpírformába, így most újra megkell tanulnom az emberi testemet használni.
Sokszor volt már ilyen, tehát most is megküzdők vele.
Mire leérek az ebédlőbe, Helen már az asztalnál vár. Reggel fél hat.
Mit keres ez itt?

– Jó reggelt, Jess, gondoltam éhes vagy. – mondja miközben egy üveg felé mutat, amiben vörös színű folyadék van.

– Hogyan tudnék élni nélküled? –
vigyorgok rá, majd megragadom a flakont.

Pillanatok alatt megiszom a tartalmát, majd visszateszem a konyhapultra.

– Szerintem most bírtad a legkevesebb ideig. –mondja Helen.

– Bírtam volna még vagy két hónapig, de ha nagyon felidegesítenek, akkor abból nem fog sok jó kisülni.
– mondom, majd lehuppanok a Helen melletti székre.

– Mész ma suliba? – kérdezi tőlem.

– Muszáj leszek, apu úgy tudja, hogy ezért maradunk, mert van egy fülesünk, hogy vannak még a városban. – suttogom, mivel apu még fent alszik.

– Egyszer kénytelen leszel neki elmondani...ha negyven évesen is ilyen formában leszel, akkor már gyanús lesz.

– Majd, egyszer...Éhes vagy?

Bólint, szóval összedobok neki egy szendvicset.

– Jó étvá...– akarnám mondani, de megakadok. – Hát baszdki ezt már nem hiszem el. – Csapok az asztalra.

Kinyitom a bejárati ajtót és meglátom a férfinek a tenyérbemászó képét, borzasztó, ahogy mosolyog. Olyan taslit lekeverek neki, hogy hátra tántorodik.

– Mi. A. Faszt. Keresel. Itt? – tagolom a mondatomat.

– Gondoltam megnézem, hogy vagy. – vigyorog rám úgy, miközben az arcát dörzsöli.

– Tűnj innen!

– Hol a szőke lány? Rég láttam...

Nem kellett sokat várni újra megütöm és eszméletlen káromkodásba kezdek:

– Esci da casa mia, bastardo! Se ti vedo di nuovo nel quartiere, ti spezzo il collo! Torna dalla tua fottuta gang, lasciami scopare! – kiabálom olaszul, közben egyre kijjebb hessegetem az ajtón.

Ha nem maradok csöndbe apám bizonyára felkell és nem tudom, hogy magyarázom ki neki, hogy mit keres itt egy idősödő pali, aki úgy néz ki, mint az olasz Dracula.
Még jó, hogy apám úgy szokott aludni, mint a bunda.
Az egyenruhájában a vámpír úgy néz ki, mint egy kivégző osztagos a középkorban.
Miután kiordítottam magamat farkasszemet nézzünk egymással, másfél fejjel lehet nálam magasabb, szóval, ha kedvem támad bármikor könnyedén letéphetem a fejét, ezt ő is tudja, de mégsem mozdul, szerintem, ha más ütötte volna meg őt, akkor már a feje a kezében nyugodna, de valamiért engem kedvel, szóval inkább büszkeség árad belőle, mivel ő képzett... egyikünk sem mozdul. Jó darabig így állhattunk, mert Helen is megjelenik.