Megsebezve /BEFEJEZETT/✔️

Bonyodalmak

„Lelki társ az, akivel legnagyobb örömünket és legbenső félelmeinket is megoszthatjuk, akinek legsúlyosabb bűneinket és javíthatatlan hibáinkat is bevallhatjuk, aki által legnagyobb reményeinket és talán megfogalmazhatatlan álmainkat is tisztázhatjuk."

A nyár őszbe fordult át, három napja köszöntött be a szeptember Forksba, így három napja kezdtem el az egyetemet, amit bevallom nagyon élvezek. A kapcsolatom Carlisleal mi sem változott, nem csinálunk semmi olyat, amit egy pár szokott, viszont a békülésünk óta már háromszor aludtunk el egymás karjaiba nálam, pontosabban én aludtam.
Az álmomról nem beszéltem senkinek, még a két társamnak sem. Carlisle azt javasolta, hogy próbáljak nem gondolni az álomra és ne mondjam el senkinek, mert az álom felidézése megint rohamot válthat ki belőlem, így inkább magamban tartom és nem gondolok rá, bár elég nehéz nem rá gondolni. És hogy apám mit szólt, hogy a garázsnál meglátta Forks legjobb orvosának autóját? Semmit. Apám nem feltételezi, hogy Carlisle érez valamit irántam, meg is értem őt, mert míg én a tomboló tűz vagyok, addig ő a jéghideg nyugalom. De most mit tehetnék? Ellentétek vonzák egymást.
Jasper és köztem sem történt semmi Rosalie szülinapja óta. Mindig úgy hozzuk össze a beszélgetéseinket, hogy ne csak ketten legyünk, hanem legyen valaki mellettünk, így nem tudunk egymásnak esni. Azt, hogy hogyan állítottam meg Jasper dühöngését a mai napig nem tudtam felfogni és a többiek sem tudtak rá magyarázatot adni, még Carlisle sem.
Az egyetemen én lettem a nagy sztár, aki túlélt egy kegyetlen támadást. Az első napomon szinte mindenki megnézett és a legtöbben odajöttek, hogy részvétet nyilvánítsanak a sérülésem miatt. A tanárok úgy kezelnek, mint egy depressziós és öngyilkosságra hajlamos hallgatót, így szinte, ha akarnám még az egyetemet is felgyújthatnám, azért sem ítélnének el.
Szinte a forksi gimnázium összes végzőse ide jelentkeztek, így a volt osztálytársaimmal megint egy intézménybe járok.
Az egyetem a gimnáziumtól két kilométerre található, egy forgalmasabb helyen, körülbelül ugyanakkora, mint a gimnázium.
A mai nap a negyedik órámon vagyok túl és az ebédlőben várom Angeláékat. Jobbnak láttam, hogy melléjük telepszem, minthogy Jasperhez.
Az ebédlőben a sárga színek dominálnak és kis kerek faasztalok vannak benne, ahol egyszerre hét ember férhet el. (Nagyon jól néznénk ki Helennel együtt a Cullenéknál, de nem kockáztatom meg, hogy odaüljek.) Helen mellettem foglal helyet.
Az étkező másik végéről Tyleréket pillantom meg, így oda intek nekik, hogy jöjjenek hozzánk.

– Sziasztok! – köszönünk egyszerre Helennel.

Visszaköszönnek, majd letelepszenek mellénk. Tök átlagos dolgokról beszélünk, amikor megpillantom Angela gyűrűsujját, ami történetesen bevan kötve.

– Mi lelte az ujjadat? – kérdezem tőle.

– Ó, ez? -bök az ujjára. – Ez semmi, ahhoz képest, ami veled történt. – legyint.

– Szeretném én azt tudni, hogy hogyan történt? – kérdezem.

– Jaj, de rossz valakinek a fantáziája. – kuncog. – Rácsaptam az ajtót, nem történt semmi olyan...

– Aha, értem, azt hittem volt egy durva éjszakád. – nevetem el magam.

A durva éjszakákról tudnék mesélni...a legdurvább akkor, ha tudomást szerez róla a pasid, hogy megcsaltad őt...
Grr...
Már a gondolattól is rosszul leszek.

– Tudjátok ki látott el? – súgja oda nekünk.

– Dr. Cullen? – érdeklődik Helen.

– Igen! Olyan gyengéden csinálta, hogy meg sem éreztem, pedig eltört! Kíváncsi lennék mit tud azokkal a kezekkel...– kuncog.