Megsebezve /BEFEJEZETT/✔️

Volturi

„Vannak dolgok, melyeket jobb nem látni, és vannak dolgok, melyeket jobb elveszíteni, mint megtalálni."

Hogy is van a mondás? Az ellenségem ellensége a barátom? Melegen ajánlom annak, aki kitalálta a mondást, hogy igaza legyen. Nem szeretném azt, hogy két pontról támadjanak minket, egyik részről Victoria és csapata másik részről meg a Volturi. Nem kellene bíznom a Volturiba, de Aro nem igen szeretne engem holtan látni, szóval ez egy biztos pont arra az esetre, ha netán megpróbálnának ártani nekünk, meg amúgy is Victoriáék életfelfogása szembe megy a Volturiéval, mindent összevetve most az egyszer teljesen megbízok Aroban, ám csak Aroban! A többiek mindig is utáltak, mert Aro kegyeltje voltam, Jane egyszer meg is próbált ölni, visszafelé sült el a dolog és majdnem magát ölte meg.
Az erdő közepén járunk, gyalog indultunk el. Most örülök, hogy ők is velem jöttek, mert én az első kilométeren elvesztettem a fonalat, hogy merre kellene tovább menni. Útközben az eső is rákezdett, szóval még észlelni sem fogom tudni Aroékat, mert az eső a vámpírok szagát elmossa.

– Mindjárt ott vagyunk. – fogja meg a kezemet Carlisle.

Az erdőt egyre sűrűbb növényzet borítja és a fák is nagyobbra nőttek, mint a déli részen, a hely horrorisztikája miatt emberek errefelé nem is járnak. Az indián rezervátum erdejét amúgy is jobban kedvelik az emberek.
Hogyan tudnak Edwardék itt vadászni? Én biztosan neki mennék valaminek, vagy megbotlanék a talajon lévő kidőlt fákban. Talán ez is az oka, hogy én nem vadászok...nem is tudom mi lenne velem, ha nekem állatokra kellene vadásznom, gyakorlatilag éhen halnék, mert elijeszteném őket.
Már egy ideje barangolunk az erdőben, már a lábam lerohadt, de végre elérkezünk egy területhez, ahol nincsenek fák, csak egy kis sziklás, köves terület. Itt fogunk velük találkozni.

– Miért nincsenek már itt? – zsörtölődik Rosalie.

– A Volturi mindig késik. – mondjuk egyszerre Carlisleal.

Legalább az eső elállhatna, úgy ömlik fentről a víz, hogy az Amazonast kétszer meglehetne vele tölteni, hogy még hátborzongatóbb legyen az egész egy villám jelenik meg az égbolton, majd ezután egy hatalmas mennydörgés rázza meg az erdőt.

– Jól kezdődik...– mondja Alice.

Ha most is lenne rajtam smink kétségkívül úgy néznék ki, mint egy panda, Alicék hoztak át nekem ruhát apától még tegnap, szürkemelegítő nadrágomba és a hozzátartozó pulcsiba egyébiránt úgy nézek ki, mint aki futóedzésről jön.
Fúj!
Utálok futni, nem csak az emberiformámban, hanem a másikban is, de hasznos tud lenni, ha egy gyors emberrel vagy vámpírral van dolgom...Az edzőcipőm teljesen elázott, konkrétabban szerintem az egész Csendes-óceán benne van a cipőmben.
Váratlanul meghallom a levelek zörgését és az eső ellenére is megérzem a Volturi jelenlétét.

– Itt vannak. – jelentem ki.

Közelebb megyünk egymáshoz, egy esetleges támadást így jobban kitudunk védeni, de, amint megjelennek látom, hogy nem akarnak ártani nekünk.
Marcust Jane követi, majd Aro és az én szerencsémnek megfelelően Caius lép a színtérre.

– Késtetek. –méltatlankodom.

– Neked is szia, vadász! – köszön gúnyosan Caius.

A platina szőke hajával és a vörös szemével úgy néz ki, mint egy albínó gyerek.
Mind a négyen a Volturi ruháját viselik, amiben úgy néznek ki, mint Voldemort halálfalói.

– Ejnye, Caius, megbeszéltük, hogy nem nevezzük így. – mosolyog rá Aro, majd felénk fordul. – Általában üdvözölni szokták a vendégeket. –vigyorog inkább Carlisle-ra, mintsem rám.