Megsebezve /BEFEJEZETT/✔️

Nem is olyan rosszfiú

„Tévedéseink felét azért követjük el, mert érzünk, amikor gondolkoznunk kellene, a másik felét pedig azért, mert gondolkozunk, amikor éreznünk kellene."

Riley a szobámba feszengve támaszkodik egyik lábáról a másikra, három perce és negyvenkét másodperce (igen, számolom) jöttünk be és csuktuk be magunk után az ajtót.
Még mindig sír.
Töketlen paraszt...
Mivel már nem bírom a ránk telepedett csöndet, ezért egyenesen abban az undorítóan vörös szemébe nézek, mikor még társak voltunk, akkor ezzel a gesztussal mindig szóra tudtam bírni, remélem ebben az egy dologban nem változott meg.
Hánynom kell azoktól a szemektől, ahogy belenézek szinte érzem és hallom azoknak az embereknek a halálsikolyait, akiket megölt, valószínűleg Victoriával és Jamessel.

– Kika...– csuklik el a hangja.

– Bőgni fogsz egész végig vagy be is számolsz arról, hogy MI A FASZT KERESEL AZ APÁM HÁZÁBAN?! – emelem fel a hangomat.

– Annyira gyönyörű vagy, semmit nem változtál mióta...

– Mióta kurvára megtámadtad Helent!

– Kika! – jön egy kicsit közelebb.

– Ne közelíts! Ott megállsz!

A lábai megrogynak és a földre ül le, a fejét a két kezébe nyugtatja és szinte már zokogni kezd.

– Szánalmas vagy, tisztára, mint egy drogos, akitől megvonták a napi adagját. – mondom undorodva.

– Tudod mit vontak meg tőlem? A normális életemet!

– Azt hittem élvezed az életedet. – nevetek gúnyosan. – Nem megmondtam neked, hogy a vámpír élet nem mindig fenékig tejfel?

– Utálom magam.

– Én is téged. De nem húzom tovább az idegeidet, mert a végén levadászod a forksi lakosokat, szóval innentől kezdve a pofámat befogom és tiéd a szó.

– Victoria megakar titeket ölni, egy saját maga által teremtett sereggel.

– Rájöttem. – mondom unottan. – Csak nem rájöttél arra, hogy Victoria manipulál?

– Mindig is tudtam, kétszer be is dőltem neki, utána nem.

– Nem érdekel.

– Beszélhetnénk két normális emberként? – csattan fel.

– Ne emeld fel a hangodat, Riley! – figyelmeztetem.

– Bocsánat! – motyogja.

Csak egyet pislogok és már előttem is terem, lekevernék neki egy pofont, de ugyanolyan illata van, mint amikor még ember volt, így nem tudom megtenni, ilyen illatú parfümöt kapott tőlem az egyik szülinapjára, úgy látszik még mindig ezt használja.
Megölel és most már tényleg zokogni kezd, érzem a testemen, hogy rázkódik a teste, de én nem ölelem vissza, állok egyenesen, mint egy katona.
Puszit nyom a homlokomra, majd a fülem mögé tűr egy elszabadult hajtincset, ekkor veszi észre a fülbevalómat, amit tőle kaptam.

– Még mindig hordod. – jegyzi meg keservesen.

– Ironikus, nem? Ezüst, amivel meg lehet engem ölni és attól kaptam, aki elvett egy darabot a szívemből, bár úgy néz ki te attól az illattól nem tudtál megszabadulni, amit egyszer tőlem kaptál. – mondom elszorult hangon.

– Nincs mentségem arra, amit veled, veletek tettem, de tartozom neked egy magyarázattal.

– Miután kibeszélted magad remélem eltűnsz az életemből, örökre!