Megsebezve /BEFEJEZETT/✔️

Lány a Volturinál

Kétféle ember létezik: a jó és a rossz. A jó ember jobban alszik, viszont úgy néz ki, a rosszak jobban élvezik az ébrenlétet."

(Aro szemszöge)

Tizenegy évvel ezelőtt: (Volterra, Olaszország)

Hallom a titkárnő nyakának roppanását, amely Marcus két keze között nyugszik, miután Marcus elengedi a titkárnő a földre rogy és örökre kiszáll belőle az élet. Egy újabb nap ment el azzal, hogy megkellett egy titkárnőmet gyilkolnom, de nem tehetek róla, hisz ő idegesített fel és azt mindenki tudja, ha felidegesítenek, akkor annak ez lesz a vége.

– Vidd innen! – mondom Marcusnak és undorodva nézek a test után, amit kihurcol a teremből.

Kell egy új titkárnő.
Miután a test eltűnt a teremből végre csend lesz. A lány, akit, ha jól tudom Biancának hívtak végre nem könyörög sikítva az életéért. Eléggé feltudnak dobni ezek a halálsikolyok, de most valahogy mégsem lettem tőle elégedett. Lehet, hogy közel hétszáz év után más szórakozást kellene találnom.
Marcus visszajön a terembe és helyet foglal a balomon lévő széken, a jobb oldalamon Caius ül, a két társvezetőm sincsen ma jó hangulatban.

– Küldjünk vámpírokat a Volterrához közeli klánokhoz. Úgy értesültem, hogy Volterrából szereztek vért, ami a törvényeinkbe ütközik. – veti fel Caius.

– Küldj oda pár embert. – mondom kicsit sem lelkesen.

Mióta megalapítottuk a Volturit, ez a legunalmasabb nap a klánba. Minden nap volt valami esemény, ami miatt boldogan hagyhattam magam után a napot. Legyen szó vámpírkivégzésekről vagy éppen kínzásokról, de ez a nap más. Semmisem történik és kedvem sincs nagyon semmihez.
A társvezetőim néznek, hogy mondjak valamit, mert ők is kezdenek unatkozni, de nekem se jut eszembe sok minden, de valamivel elkell foglalni magunkat, így kitalálok valamit.

– Menjetek...– kezdek bele a mondatomba, de Jane ront be az ajtón, arcán undok vigyorral.

– Híreket hoztam Mester! – szólal meg azon a nagyon idegesítő vékony hangján.

– Hogy mertél kopogás nélkül benyitni? – kérdezem tőle gyengéden, de jól tudja, hogy ez a legkegyetlenebb hangom.

– Sa...sa...sajnálom! De itt egy lány és...

– Egy emberlány? Mit kezdjek én egy emberlánnyal? Öld meg azt menj a dolgodra! – dörrenek rá.

– Félre érted! A lány vámpír és gyerek! Körülbelül tizennégy éves lehet. – mondja izgatottan Jane.

Lehet, hogy ma mégiscsak lesz egy vámpírkivégzés? Nagyon ajánlom, mert megőrjít az unalom.

– Hozasd elém!

Jane kimegy és néhány perc múlva visszajön egy lánnyal.
Cseppet sem fél, emelt fejjel jön be és egyenesen a szemembe néz, kreol színű bőréhez igazán szemet gyönyörködtető látvány nyújt az ónixfekete szeme.

– Téged keresett Aro! Noli occidere vis eius? *– szól hozzám latinul Jane.

Lesétálok a lányhoz, hogy közelebbről megtudjam őt nézni, majd a szemébe nézek, hogy lássam a gondolatait.
Nem is hiszek elsőre a saját szememnek, ez a lány vámpír létére a legbecsületesebb, akivel valaha találkoztam. még Carlisle Cullen sem volt ennyire...jó... (Lefogom fejezni azt a traditore-t**) De eddig jutok a gondolataiba, mert egy pajzsba ütközök, mely olyan erős, hogy én sem tudok áthatolni rajta. A meglepetés ereje úgy hatott rám, hogy hátra lépek egyet és hirtelen megszólalni sem tudok.