Megsebezve /BEFEJEZETT/✔️

Epilógus

egy évvel később:

Visszatekintés:

Meghalok. Ez volt az első gondolatom, amikor emberformámban feküdtem le a férjemmel. A második pedig, hogy vajon sikerült-e? Mert nem tudtam...három napig olyan nyűgös voltam, mint, egy nő, akinek pár napon belül megjön a menzesze, mindenen sírni akartam (szerencsére nem tettem), fájt a hasam, a gyomrom, szerintem minden szervem, ami a gyomromban és a hasamban található és az ágyat nyomtam, nem volt életkedvem kikelni a kényelmes ágyból. Szerencsére itt voltak Jasperék, akik minden tőlük telhetőt megtettek, hogy valami életet leheljenek belém, főleg Bree, akinek hasonló humora van, mint nekem, így állandóan megnevetetett.

A harmadik napon már kezdtem depresszióba esni, azt hittem, hogy a kezdetleges boldogságom elszállt, mint a füst és kiderül, hogy nem is lehet gyerekem.

A fájdalom a gyomromban egyre csak csillapodott, így mind a ketten lemondtunk arról, hogy most ez összejött. Csalódott voltam, mert magamnak és Carlislenak is örömet akartam okozni, de úgy tűnt ez nem sikerül, azok után, amin keresztül mentünk. Úgy tűnt a testem nem áll készen ilyesfajta megterhelésre, pedig az agyam készen állt. A lehető legtöbb opciót pörgettem le az agyamban arról, hogy milyen lesz a kisbaba testét a kezembe fogni, illetve, hogy milyen nevet fogok neki adni, de a gondolataim nem voltak elegek, a testem nem mutatta jelét, hogy babát várok.

Míg a negyedik nap fel nem ébredtem egy nagyon nyugtalan éjszakából. Fura, hogy csak én szoktam aludni a társaságból, de már megszoktam, hogy mindenki az ebédlőben vár, mikor felkelek.
Ez a nap sem volt másként. A nyugtalan éjszakát nem tudtam magamba hova tenni, régóta aludtam ilyen rosszul és dühített, hogy még aludni sem tudok normálisan.
Azonban a hasamban, miután felpattantak a szemeim bizsergést éreztem. Nem egy szokványos bizsergést, hanem olyasfélét, mintha lenne valami a hasamban.
Egy baba.
Odakaptam a hasamhoz, pont oda, ahol a méhem található és akkor megéreztem.
Van odabent valaki, ahogy hozzáértem, valami enyhe rúgásfélével üdvözölt a bennem lévő apró test.
Lesokkoltam.
Hiszen ez nem lehet igaz!
Nem tudtam, hogy miért érzem őt, mert ezt nem kellene éreznem...vagy mégis? Nagyon sokat olvastam a hibridekről, de ilyet nem említettek a könyvekben, viszont az én babám nem hibrid lesz, hanem egy tényleges vámpír.
Nem hittem el azon nyomban, hogy ezt én tényleg érzem, azt hittem, hogy a sok depressziós nap hozta ki belőlem és ez csak egy hallucináció, így a kengurupulcsimat szépen elhúztam a hasamtól és így is megnéztem.
Újra rúgott.
Megsimogattam és itt jött el a pillanat, amikor realizáltam, hogy megtörtént.
Terhes vagyok.
Éreztem a baba érzéseit, ahogy hozzáértem, boldog volt. Talán boldogabb, mint én.
Újra boldog lettem. A sok fájdalom másfél évvel ezelőtt eltűnt az életemből...új életcélt kaptam: felnevelni a gyerekem, azt a gyereket, akinek valójában nem is lehetne léteznie, mert vámpír vagyok, de mégis létezhet, mert vadász vagyok.
Carlisle szavaival élve egy csoda vagyok (legalábbis ilyen szempontból biztosan), de nem csak én, hanem a baba is.

Nem bírtam betelni a hasamban lévő apró lény simogatásával, de tisztában voltam vele, hogy ezt most azonnal el kell újságolnom mindenkinek.

– Carlisle! – mondtam, szinte sikoltva örömömben, miközben leszaladtam a lépcsőn.

A többiek döbbenten nézték, ahogy férjem nyakába ugrok és megcsókolom. Eleinte ő sem értette, hogy miért örülök ennyire, de aztán a két kezét a pocakomra tettem, oda ahol a kisbabánk fejlődött.

– Érzed? – kérdeztem remegő hangon.

Megdöbbenve meredt a két kezére, ami a hasamat simogatta. Felnézett rám, majd vissza a hasamra, majd megint rám.