Megsebezve /BEFEJEZETT/✔️

Sérelmek

„Nem a szavaink vagy a gondolataink tesznek azzá, akik vagyunk, hanem a tetteink... vagy azok hiánya."

Ha az az ujjam megszúrásával egy hónapig szenvedtem, mennyi ideig kell még szenvednem a kezemen lévő sebbel? Hajnali kettő óra körül lehet, de a fájdalom az egész testembe egy pár órával ezelőtt visszaköltözött, arra riadtam, hogy eszméletlenül fáj mindenem.
Nem akarok villanyt kapcsolni, mert Jasper megint alszik és nem szeretném felébreszteni, most úgy tűnik, hogy nyugodt éjszakája lesz.
Lehet veszélyes ötlettel rukkoltam elő, de rászántam magam arra, hogy kimegyek a két jó madárhoz, akik kint védenek minket. Ha nem találom őket a helyükön mind a ketten elbúcsúzhatnak a golyóiktól.
Halkan megyek le, hogy még Helenéket se keltsem fel. Miután hazajöttem elmeséltem nekik, hogy mi történt. (kihagyva a Carlisle-al való pásztoróránkat) és nem nagy meglepetésre nem örültek, Jasper ráadásul jól le is cseszett, hogy miért nem nekem jutott ez előbb eszembe, aztán magát kezdte ócsárolni, mert nem gondolt erre előbb. Természetesen apámat ebből is kihagytuk. Ha egyszer odakerül a sor jó sok mindent kell megmagyaráznom neki.
Jó lenne, ha apám megolajoztatná az ajtó zsanérjait, mert úgy nyikorog, mikor kilépek rajta, mintha maga az ördög szállta volna meg.
Elindulok a hátsókert irányába, ahol mióta ide költöztem nem is jártam. Nem sok különlegesség van benne, van egy kisebb halas tó és egy medence, amit szerintem Charlie talán a Szovjetunió felbomlása után használt utoljára.
Nem kell sokat szaglásznom, hogy rájöjjek, hogy valahol a közelbe lehetnek Aroék.
Kiskoromba nagyon féltem ide este kijönni és már értem is, hogy miért. Olyan ez a kert mintha szellemek járkálnának itt éjjelente.
Halk suhogást hallok a hátam mögött, amikor megfordulok, pedig egy árny jelenik meg közvetlen az orrom előtt. Azonnal megütöm, de annyira féltem, hogy olyan erősre sikeredett, aminek hangja is lett, így a tó melletti fákról a madarak elszörnyedve hagyják el fészkeiket.
Vámpírként jó a látásom, de csak most tisztul ki előttem a kép és a földön ülő fickónak csak most rajzolódik ki az alakja.

– Baszdki! Ne haragudj! – mondom minden együttérzésemmel, mivel ez tényleg fájhatott Aronak.

– Ez az első alkalom, amikor bocsánatot kérsz, mert megütöttél. – tápászkodik fel a sáros földről.

– Mert most nem állt szándékomba megütni! Máskor meg igen! Jesszus, tényleg bocsi!

– Ugye tudod, hogy majdnem kitörtem a nyakadat, csak, mert azt hittem, hogy megakarod támadni a házat?

– Nagyon rendes vagy, hogy úgy véded a házat, mint egy házőrzőkutya. – gúnyolódok.

– Nem tudsz aludni? – kérdezi és alaposan megnéz magának.

– Hol van Marcus? – kérdezem, kerülve, hogy válaszolnom kelljen a kérdésére.

– A ház másik végében.

Ha most szemét lennék, akkor beleengedném a tudatomba, hogy egy kicsit idegesítsem, de nem akarom, hogy meglásson engem egyszál semmibe.
De azért amilyen fejet vágna mindennél többet ér...
Mivel már elfordult tőlem gyorsan megkerülöm és egy szemmagasságba helyezkedem vele. Tudja, hogy azt akarom, hogy nézzen bele a fejembe és meg is teszi, látom, hogy a vér vörös szeme tűzpirossá válik.
Nem kell sok hozzá, hogy elkapja a tekintetét, majd morogni kezd valami átkot olaszul.

– Ezt nem akartam látni. – mondja undorodva.

– Igen, tudom. – kacagok.

– Menj vissza a házba, itt kint nem biztonságos és az agyamra is mész. – mondja ellentmondást nem tűrően.

Miért van az, hogy velem egészen normális, viszont, ha a társaival van, akkor úgy viselkedik, mint egy barbár?
Kérdezem magamtól, de eszembe jut, hogy nem húztam magamköré pajzsot.