Megsebezve /BEFEJEZETT/✔️

A múlt

„Néha nem tudjuk a múltat egyszerűen elengedni. Máskor pedig bármit megtennénk, csak hogy elfeledjük végre. És néha valami újat tudunk meg a múltról, ami mindent megváltoztat a jelenben."

A történtek után én és Helen még maradunk a házban, sőt Ryan is bejött. Nagy meglepetést okozott, hogy Rosalie nem ment neki a társamnak. A két fiú, Emmett és Jasper szinte azonnal összebarátkozott vele, nesze neked vámpír-vérfarkas ellentét...
Helennek a feje az ölembe nyugszik, a gyógyszerek megtették a hatását. Láttam rajta, hogy próbál erős lenni, de azét komoly fájdalmai volta, szóval most alszik, mint a bunda, mi nyolcan pedig a nappaliba ülünk és nézünk ki a fejünkből.

– Te és Ryan hogy letettek ilyen jóba? – kérdezi Jasper.

– ÓÓ, az egy nagyon hosszú történet. – kezdi mesélni Ryan.

– Első találkozásunk úgy zajlott, hogy egy elhagyatott helyen egymásnak estünk – mindenki zavarodottan néz a félreérthető megjegyzésemtől, így inkább gyorsan folytatom. – úgy értem, hogy egymásra támadtunk, Ryan kezdte, engem nem zavart, hogy Ryan vérfarkas, de ő nem bírt a vérével...

– Mondanom sem kell, hogy Jessie nyert, utcahosszal...

– És itt kezdődött a barátságunk. – mondom nevetve.

– Miért akartál a CIA programjában részt venni?
– kérdezi Alice.

– Ugyanazért, amiért Carlisle orvos lett: segíteni akartam az embereknek és nem érdekelt, hogy vámpír vagyok, nem akartam olyan lenni, mint a többi vámpír. Ezt ugyanígy mondtam el Ryannek is, ekkor kezdődött a barátságunk. Ez a gyermekkori trauma -hogy vámpír lettem- vezetett oda, hogy ügynöknek álltam.

– Nagyon rosszul érinthetett, hogy megtörtént veled az átváltozás. – mondja Edward.

– Lényegében igen, a lehető legrosszabbul. Megtudni, hogy te mindig is más leszel, mint a többi gyerek az iskolában, nem játszhatsz velük, mert ha véletlenül megtörik az álcád az akár az életükbe is kerülhet, de a legrosszabb az volt, hogy halott voltam...mielőtt még elkezdtem volna élni az életem, valaki úgy gondolta, hogy jó lesz engem egy vámpírgyilkossá átváltoztatni, nem mertem aludni és bár nekem nincs szükségem rá, mégis csak szerettem volna aludni, mert, így úgy gondoltam, hogy marad bennem valami emberi...ezért eszek emberi kaját a mai napig, visszatérve azért nem mertem elaludni, mert féltem, hogy megtámadom a szüleimet, nem akartam őket bántani, így ha már nagyon éhes voltam inkább kimentem az utcára valami csendes kis helyre. Az iskolámban én voltam a különc gyerek, aki bár a leghíresebb volt közülük mindig kimaradt mindenből, az osztálytársaim ezt úgy értelmezték, hogy én túl jó vagyok ahhoz, hogy ilyen gyerekjátékokat játsszak...pedig mennyire szerettem volna. – sóhajtok. – de valaki ezt elvette tőlem...

– Sejtésed sincs ki lehetett? – kérdezi Carlisle.

– Nem, de biztos kifigyelhette az anyámat vagy apámat, amikor átváltoztam, mivel otthon voltam, apu dolgozni ment, míg anya egy orvosi iratot írt a dolgozó szobájában, hangokat hallottam, de nem tudtam, hogy honnan jön, aztán a hideg levegő megcsapta a bőrömet és rájöttem, hogy valaki kinyitott az ablakot, ez után az első emlékem, hogy anya bejön és becsukja az ablakot, majd odajön hozzám, felemel és kétségbeesetten keres valami után, ekkor jöttem rá, hogy vérzek, a vámpír megharapott, de úgy, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy az egy harapás nyom, akár egy mély vágásnak is belehetett tudni. Ekkor tudatosul bennem, hogy mi lettem.