Szívdobbanás

Annyi év után...

A hajam úgy nézett ki, mint a szénaboglya, szemeim dagadtak voltak az ébren töltött éjszakától és vörösek a sok sírástól. Hajnali öt körül sikerült elaludnom és most a csengő zajára ébredtem fel. A csengető nagyon kitartó volt és nem adta fel, újra és újra csengetett, de nem mondott semmit. Az ajtóhoz sétáltam, szorosan megkötöttem a köntösöm és kitártam az ajtót. Odakint egy férfi állt, hatalmas rózsa csokrot tartva a kezében.

- Küldemény hoztam – jelentette be karcos hangon.

- Milánnak? – kérdeztem kómásan és megdörzsöltem az arcom. – Alá kell írnom?

- Nem. Nem Milánnak, egy bizonyos Bartha Boglárkának. Itt lakik ugye?

- Én vagyok az, de ki küldte?

- Én – engedte le a csokrot és megpillantottam a férfi arcát.

Tágra nyílt szemekkel meredtem a küszöbön álló Magyar Dánielre, aki szintén engem figyelt, arca minden érzelmet elárult. Egyrészt ott volt az öröm, és az aggodalom, amikor meglátott. Hát igen, sok minden történ az alatt a 6 év alatt, míg nem találkoztunk. Kezdetnek mondjuk lefogytam, úgy, hogy még csak meg se erőltettem magam. A sok stressz volt rám ilyen hatással. Dani sokat változott az eltelt évek alatt, bajuszt és szakált növesztett, de szerencsére nem vitte túlzásba. Ismerős kék szemei ugyanúgy a lelkimig hatoltak, mint egykor. A haját ugyanúgy hordta, mint annak idején, sokkal izmosabb lett, szeme sarkában nevető ráncok jelentek meg. Hát így nézett ki Dani 30 évesen, ha lehet még helyesebb volt, mint 6 évvel ezelőtt.

- Mit csinálsz itt? – kérdeztem elkapva róla a tekintetem.

- Bemehetek? – kérdezte vissza válaszadás helyett.

Hátráltam pár lépést, mire belépett a lakásba és becsukta maga mögött az ajtót, aztán körbe hordozta a tekintetét. A lakásunk az ELTE közelében volt, hogy Milán könnyebben be tudjon járni. Milán a mostohabátyám volt, apu élettársának a fia, 4 éve ismerjük egymást és ő a legjobb barátom, a támaszom. A lakásunk igazán takaros és otthonos. Az ajtón belépve van egy kis előtér, rögtön balra egy hálószoba, saját kis fürdővel, balra egy lépcső vezet fel a galériára, ott van az én szobám, szintén saját fürdővel. Van egy beépített szekrény az előtérben a kabátoknak és cipőknek, ha tovább megyünk, egyenesen a szoba kiszélesedik, és ott van a konyha, az ebédlővel együtt. Nekem tetszik, ráadásul sikerült olyan helyet találnunk, amire nem megy rá a gatyánk is. Milán megengedhetne magának egy jobb lakást, de én nem. Dani továbbra is a csokrot szorongatva állt és engem nézett. Nem tettem semmit, hogy megtörjem a csendet. Nem tudtam mit mondani, egyszerre akartam mindent és semmit, ezért inkább hallgattam.

- Jól vagy Bogi? – kérdezte csendesen.

- Vízbe teszem – kaptam ki a kezéből a csokrot, mire az ujjaim hozzá értek az ujjaihoz.

Lehajtott fejjel indultam meg a konyha felé. A csokrot letettem az ebédlő asztalra és lábujjhegyre állva megpróbáltam elérni a szekrény tetején lévő vázát. Már épp fordultam volna, hogy odahúzzak egy széket, amikor Dani mögém lépett és levette nekem. Olyan közel került hozzám, hogy éreztem a testéből áradó hőt, az orromba pedig bekúszott az illata. Az illata, amit ezer közül is felismertem volna. Reszketve vettem egy mély levegőt és a vázáért nyúltam. A mosogatónál vizet töltöttem bele, majd belehelyeztem a csokrot és az asztal közepére tettem.

- Kérsz kávét? – kérdeztem a konyha ablakon bámulva kifelé, ami előtt egy fecske repkedett.

Örültem, hogy itt van. Két éve szokott ide hozzánk, és azóta is visszajár. Budapest egy nagyváros, eddig kevés helyen láttam, hogy egy fecske egy panelháznál rakott volna fészket.