Szívdobbanás

Hope Records

A lift a harmadik emeleten nyílt ki, mi pedig egy hangulatos kis előtérben találtuk magunkat, aminek zöld falai voltak. A lifttel szemben egyből a recepciós pult volt, felette hatalmas betűkkel a Hope Records felirat. Jobbra volt pár kényelmesnek tűnő fotel és kanapé, valamint arra kapott helyet a női és férfi mosdó. Balra egy folyosó volt, amiről ajtók nyíltak mind a két irányba.

- Remény – suttogtam magam elé. – Miért ez lett a neve?

- Nem hinnéd el, ha elmondanám – mosolygott rám kedvesen és a recepcióhoz lépett, majd áthajolt az asztalon és a homlokát ráncolta. – Úgy tűnik apa még mindig nem talált magának titkárnőt.

- Miért Hope Records?

- Mert apa számára te vagy a két lábon járó remény – nézett a szemembe. – Látod mondtam, hogy nem fogod elhinni. Kérsz kávét? – intett az automata felé.

- Nem köszi.

- Forró csokit? Tudod, mit kapsz egy csoki cappucinót – biccentett és megállt az automata előtt.

- Miért kérdezed meg, ha te úgyis eldöntötted már?

- Udvariasságból? – kérdezte vissza. – Hidd el nagyon finom.

- Elhiszem, de...

- Nem, nincs semmi, de. Ezt most szépen megiszod, de vigyázz, mert forró. Parancsolj, kapsz hozzá ilyen esernyőt is.

- Ez nem a koktélokhoz való? – kérdeztem belekortyolva a csokis cappucinóba.

Tényleg finom volt.

- Nem tudom – vonta meg a vállát és belekortyolt a saját mogyorós cappucínójába. – Gyere, apa biztos az irodájában van.

Követtem őt végig a folyosón és közben kíváncsian vettem szemügyre a többi ajtó mellé kifüggesztett táblákat. Elhaladtunk a ruhatár mellett, a konyha mellett, a hangstúdió mellett, a hangszertár mellett, Dani irodája mellett, míg meg nem álltunk az utolsó ajtó előtt, ami Dani apukájának az irodája volt. Dani illedelmesen bekopogott.

- Gyere be fiam – szólt ki Dani úr, és a hangján már nyoma sem volt a régi fásultságnak. Erőteljes volt és barátságos.

Dani benyitott, majd félreállt, hogy én menjek be először. Ellenkeztem, de a hátamra tette a kezét és betolt az irodába. Dani úr egy mahagóni asztal mögött ült és éppen papírokat rendezgetett, ám ekkor felnézett és elmosolyodott. A mosolya az én arcomra is mosolyt csalt.

- Nagyon örülök, hogy újra láthatom uram.

- Hát még én kedveském – állt fel és az asztalt megkerülve elém sietett és a kezemet megfogva egy csókot lehelt a kézfejemre. – Soha nem felejtem el azt a napot, amikor leültél mellém a zongorához és énekeltél nekem.

- Nekem is örökké a szívembe égett az a nap – suttogtam meghatottan.

Nem tagadhatom meg Dávidtól, hogy ne ismerje meg a nagypapáját. Ő és Dani nem tehetnek arról, amit Kolos tett. Szemügyre vettem Dani apukáját. Az arca már nem volt olyan beesett, magára szedett jó pár kilót és meg is izmosodott, kék tekintetébe visszatért a csillogás. Simán letagadhatott volna 10 évet is a korából. Furcsa volt belegondolni, hogy lassan 60 éves lesz.

- Gyertek, foglaljatok helyet – kérte a fotelek felé biccentve.

Leültem az egyikbe, Dani pedig a másikba. Körbe hordoztam a tekintetem az irodában. A szürke falak még csupaszon álltak, de gondolom nemsokára már díjjak fognak a falakon sorakozni. Volt egy parafatábla, amin négy fénykép volt. A legelsőn egy fiúbanda volt, a másodikon egy 16 év körüli lány. Biztos ő Fanni. A harmadik képen egy srác volt. Olyan tipikus „hé, a csajok bomlanak utánam, és te is bomlani fogsz" mosollyal az arcán. A negyedik képen pedig legnagyobb meglepetésemre Zoli vigyorgott.