Szívdobbanás

Összezárva egy liftben

Amint a lift megérkezett és én beléptem rajta a könnyeim eleredtek és a testem megremegett. Odabent a liftben az Ossian Szenvedély című dala szólt mire halvány mosolyra húzódott az ajkam. Eszembe jutott, hogy régen Dávidnak ez volt a kedvenc dala, mikor sétáltunk mindig erre aludt be, és amikor hisztizett, mindig megnyugodott, ha bekapcsoltuk neki. Furcsa mivel maga a dal nem valami kellemes témáról szól, de akkor Dávid persze még semmit sem értett az egészből. Erre gondolva nyomtam meg a földszintet jelző gombot, ám mielőtt az ajtó becsukódott volna Kolos ugrott be mellém. Ki akartam menni, hogy a lépcsőt használjam, de addigra a lift becsukódott és megkezdte a lassú ereszkedést a földszinte. Őszintén ki az a hülye aki a lefelső emeltre teszi az éttermét? Annak a földszinten kéne lennie nem?

- Te elmondtad, amit akartál. Most én következek – fordult felém Kolos.

Tágra nyílt szemekkel meredtem rá és a lift legtávolabbi részébe hátráltam, minél távolabb tőle.

- Kérlek, ne bánts – nyögtem ki a könnyeimet nyelve.

- Nem foglak bántani Bogi. Csak beszélgetni szeretnék veled – túrt a hajába.

- De én nem akarok veled. Csak haza akarok menni, azt akarom, hogy vége legyen – könyörögtem.

Ekkor vált valóra az egyik legrosszabb rémálmom. A lift hirtelen megállt, a zene elhallgatott, a fények kihunytak és én ott maradtam vak sötétben, egy liftben Kolossal. Segélykiáltás szakadt fel belőlem, a testemet görcsösen rázta meg a feltörni készülő zokogás, lábaim felmondták a szolgálatot. Láttam, ahogy Kolos előveszi a telefonját, aminek fénye megvilágította az arcát, majd káromkodva bekapcsolja a zseblámpát.

- Nincs térerő – tájékoztat. – Be fogom perelni a hotelt – füstölgött fel alá járkálva. – Bogi jól vagy? – kérdezte megtorpanva.

- Haza akarok menni – sírtam a lift falának simulva. – Miért büntet veled az ég? Eleget szenvedtem már.

- Nyugodj meg!

- Hogy nyugodjak meg, mikor egy liftben ragadtam veled? – kaptam levegő után és előre görnyedve öklendezni kezdtem, de csak az inger volt.

- A rohadt életbe – pattant mellém Kolos. – Bogi lélegezz mélyeket – parancsolt rám.

- Hagyj békén – ziháltam továbbra is előre görnyedve, várva arra mikor dobom ki a taccsot.

- Van nálad valami víz vagy cukor? – kérdezte idegesen.

- Boltnak nézel? – sziszegtem.

- Neked te hülye. Pánikrohamod van.

- Mit gondolsz miért? – nevettem el magam erőltetetten.

Kolos hallgatott, majd a léptei eltávolodtak tőlem aztán csend lett. Egy idő után a táskámból előkotortam az Aloe Verás, eper darabos üdítőmet és meghúztam, majd a szemem sarkából Kolos felé pillantottam, aki a lift másik végében ült a telefonját bámulva, arcán idegességgel. Újra belenyúltam a táskámba és megkerestem a mobilom, hátha én szerencsével járok, de nekem sem volt térerőm. Elkeseredetten szorongattam egyik kezemben az üveget a másikban pedig a mobilomat, miközben Istenhez imádkoztam, hogy juttasson ki ebből a pokolból.

- Visszamentem rá két napra, de a lakás teljesen üres volt. Mikor magamhoz tértem, annyira, hogy felfogjam tetteimnek súlyát nem mertem a szemed elé kerülni, mert tudtam gyűlölsz engem. Én is gyűlöltem magamat. Amint elég erőt gyűjtöttem hozzá, hogy eléd álljak, te már nem voltál sehol. A számodat lecserélted, közösségi oldalaidat letörölted én pedig feladtam. Nem éreztem rá magam méltónak, hogy felkeresselek, mikor tudtam, hogy biztos apukádnál vagy. Mégsem tettem, helyette elmenekültem. Először elvónóra mentem, mert megijedtem saját magamtól és attól mire vagyok képes, ha többé nem tudok uralkodni a tetteim felett. Sajnos a drog miatt fent maradt egy mellékhatás. Azóta düh kezelési problémáim vannak, gyógyszert szedek rá. Los Angelesben új életet kezdtem és azzal nyugtattam magam, sokkal jobb neked nélkülem. Figyeltem az újságokat, beszéltem a bátyámmal, hátha mond valamit rólad, de soha nem tette. Egyszer sem hozott szóba téged. Aztán hozzám is eljutott a hír, hogy visszatértél. Segíteni akartam neked, örültem, hogy újra zenélsz ezért megmozgattam minden kapcsolatom és elintéztem neked, hogy felléphess a Sziget fesztiválon.