Szívdobbanás

A gondolatok fogságában

Valószínűleg hülyének tartotok, hogy megtartottam minden Kolossal kapcsolatos tárgyi emléket. Az összes fénykép, az összes tőle kapott ajándék egy kartondobozban pihent, a szekrény tetején. Évek óta hozzá se nyúltam, ám most elővettem és letéptem róla a celluxot. Az éjszaka közepe volt, aludnom kellett volna, hogy másnap reggel kipihenten tudjak elmenni Dávidért. Együtt fogjuk tölteni az egész napot, olyan programot találtam ki, aminek reméltem, hogy örülni fog. Milántól kellett kölcsön kérnem, hogy a biztonság kedvéért legyen nálam elég pénz. Kivettem az albumot és fellapoztam az első oldalon. Nem értettem miért kínzom magam, hogy miért akarom azokat a képeket nézegetni, amikor még minden rendben volt. Amikor Kolos még az az aranyszívű fiú volt, aki rosszfiú külső mögött rejtőzött. A legelső fénykép akkor készült, amikor Kolos megcsókolt az iskola előtt, csakhogy Dani lássa. Én nem tudtam, hogy akkor készült fénykép, de később megmutatta. Könnyeim az albumra hullottak, ahogy végig lapoztam azt elidőzve minden fényképnél. Miért kellett ennek megtörténnie? Miért vesztettem el ezt a srácot? Sírva dobtam félre az albumot és a nyakláncért nyúltam, amit a legelső karácsony alkalmával adott nekem. Egy gitárt formázó medál volt. Mozijegyek tömkelegével volt tele a doboz, és koncertjegyekkel. Apró kis ajándékok, egy örök rózsa, egy plüss maci, amit ha megnyomtál énekelni kezdett, egy szív alakú nyaklánc, amibe Kolos belegravíroztatta a nevünket és egy gyűrű, aminek a másik fele ki tudja, hol van. Kétlem, hogy Kolos megtartotta volna. A kezembe temettem a fejem és felzokogtam. Olyan nehéz volt tartani magam. Olyan nehéz volt nem mondani semmit Daninak. A telefonért nyúltam és gondolkodás nélkül felhívtam őt.

- Bogi? – kérdezte kómásan.

- Szükségem van rád. Jobban, mint azt be merem vallani – szóltam bele szipogva.

- Minden rendben? Átmenjek? Hol vagy most?

- Itthon. Csak hallani akartam a hangodat, kérlek ne tedd le. Én... csak szerettem volna elmondani, hogy szükségem van rád és köszönöm, hogy itt vagy – sírtam.

- Édesem – suttogta. – Milán otthon van? Miért nem alszol ilyenkor? Történt valami?

- Nem tudok aludni és a gondolatok, nem tudok szabadulni tőle – zokogtam egy párnába fúrva a fejem. – Olyan nehéz Dani, véget akarok vetni neki.

- Miről beszélsz? – kérdezte ijedten. – Boglárka melegen ajánlom, hogy ne arra készülj, amire gondolom, hogy készülsz.

Az albumra meredtem, ami a legutolsó oldalon nyílt ki. Kolost ekkor már elvesztettem, de reménykedtem. Egy rendezvényre voltunk hivatalosak, rajtam egy piros ruha volt, Koloson pedig egy farmer nadrág és egy sötétkék ing. Épp súgott valamit a fülembe, amin én elvörösödtem. A fotós ezt a pillanatot örökítette meg. Rá két hétre minden értelmét vesztette. A szemembe mondta, hogy megcsalt engem, megvádolt, hogy a bátyjára vágyok, és elvette az ártatlanságom. Az egyetlen dolgot, ami csakis az enyém volt. Nekem kellett volna döntenem, hogy mikor állok készen. Az én testem volt, az én szüzességem, de Kolos elvette tőlem a választás jogát. Felfordult a gyomrom és felpattanva a fürdőbe rohantam, hogy a WC felé hajolva kihányjam a gyomrom tartalmát. A testemet folyamatosan rázta a zokogás, éreztem azt a kínzó fájdalmat, amit akkor éreztem. Láttam magam előtt az állatias vicsorát, az orromban éreztem az alkoholtól büdös leheletét, ami elkeveredett a fű szagával.

- Ne, ne húgocskám ne – termett mellettem Milán és a hátra fogta a hajamat.

Csak egy alsónadrágot viselt, párna lenyomat virított az arcán és látszott rajta, hogy pár pillanattal ezelőtt verték ki a szeméből az álmot.