Szívdobbanás

Elfújt boldogság

Másnap reggel Daninak be kellett mennie a kiadóhoz, hogy beszéljen egy esetleges újabb kis csillaggal. Egy 20 éves srácról van szó, aki elvileg tehetségesen rappel és magának írja a dalokat. Az összes téma, amihez eddig hozzá nyúlt nagyon ütős volt és rendesen odamondta az embereknek a véleményüket egy adott témával kapcsolatban. Egyszóval ami a szívén az a száján. Én pedig úgy döntöttem kitakarítok és ebben nagy segítségemre volt Dávid is, aki magára vállalta a bútorok törölgetését. Meghagytam neki, hogy kezdje el a szobájában, addig pedig én a hálóban megpucoltam az ablakot, kitisztítottam a kádat és a WC-t majd felporszívóztam és felmostam.

Éppen az előszobában takarítottam az ablak belső oldalát, amikor ő megjelent a nyitott ajtóban és megköszörülte a torkát.

- Szia, Bogi.

Kezemből azonnal kihullott a papírtörlő és az ablaktisztító, arcom sápadt színt öltött és a világ megfordult körülöttem. A pánik felkúszott a torkomig, testem összerándult a félelemtől. Legszívesebben lekuporodtam volna a sarokba és sírtam volna. De nem tehettem meg. Nem amíg ő itt volt. Nagyon lassan fordultam meg és a küszöbön álló Kolosra néztem. Rengeteget változott az eltelt évek alatt. Haját megnövesztette, amit egy gumival fogott hátra, szürke öltönyt viselt, ami kiemelte szemének színét, a fejére tolva pedig egy napszemüveg. Az arca sokkal férfiasabb lett, bár lehet, hogy csak a borosta miatt tűnt idősebbnek.

- Te nem is köszönsz nekem? – billentette oldalra a fejét és tetőtől talpig végig mért engem. – Csinos vagy – nézett újra a szemembe, nekem pedig felfordult a gyomrom ettől.

- Anyu megcsináltam a szobámat, minden egyes bútort áttöröltem – kiáltotta Dávid és pár pillanattal később megjelent a konyhaajtóban.

Kolos tekintete azonnal Dávidra ugrott, érdeklődve figyelte, aztán rám nézett és elmosolyodott.

- Szevasz, kölyök – nézett vissza Dávidra.

Dávid azonnal mellettem termett és átölelt, szemeit le sem vette Kolosról. Szorosan magamhoz öleltem és lassan elkezdtem hátrálni a fiammal együtt.

- Ne csináld már Bogi – sóhajtott fel. – Be sem mutatsz a fiadnak?

- Nem!

- Pedig illene – villant meg a tekintete és beljebb lépett a házba majd becsukta az ajtót.

- Mit akarsz itt? – kérdeztem remegő hangon.

- Nem jöhetek haza a családomhoz? – vonta fel a szemöldökét. – A fiamhoz? – rebbent a tekintete Dávidra.

Ekkor Dávid elhúzódott tőlem és kihúzta magát. Utána kaptam, de kitért előlem és megállt Kolos előtt.

- Nekem te nem vagy az apám. Az én apukám Dani! – jelentette ki majd sarkon fordult és a szobájába szaladt.

Sietve én is utána indultam, de Kolos elállta az utam és megragadta a kezem.

- Mire véljem ezt? – kérdezte dühösen.

- Eressz el – nyögtem ki és könnyes szemekkel megpróbáltam szabadulni.

- Addig, nem amíg nem válaszolsz nekem. Az én gyerekem igaz?

- Ő soha nem lesz a te gyereked – néztem a szemébe.

- Az én vérem. Tagadod?

- A vér egyáltalán nem számít. Itt csak a szeretet számít – rántottam el a karom, de újra megragadott.

- Mit mondtál neki? Miért nevelted ellenem? Nincs jogod hozzá, hogy ezt tedd – sziszegte pár centire az arcomtól.

- Neked meg nincs jogod itt lenni – emeltem meg a térdem és amilyen erősen csak tudtam ágyékon rúgtam.

Levegő után kapva görnyedt össze, én pedig ellépve mellette Dávid szobája felé szaladtam, de elkapta a bokámat és lerántott a földre. Pánikba estem, a zokogást már képtelen voltam visszatartani. Megéreztem Kolos testének súlyát magamon és csak arra tudtam gondolni, hogy megint megteszi. A múlt meg fogja ismételni magát, úgy, hogy a kisfiam itt van a közelünkben. Kolos durván a hátamra fordított és közvetlen közelről meredt le rám.

- Miért kell mindig mindent megnehezítened? – kérdezte ingerülten.

- Kérlek, hagyj békén – sírtam.

- Békén hagylak, amennyiben elmondod mégis mi a szart műveltél – csattant fel.

- Nem csináltam semmit. Megerőszakoltál, azt hitted ez következmények nélkül marad?

- Miért nem mondtad el? Miért titkoltad el, hogy van egy fiam?

- Ugye most csak viccelsz? – meredtem rá hitetlenkedve.

- Nem volt hozzá jogod – sziszegte.

- Hagyd békén az anyukámat – kiáltotta ekkor Dávid mire Kolos automatikusan felnézett, majd egy fájdalmas kiáltás közepette a szeme elé kapta a kezét.

Lelöktem magamról felpattantam és Dávidot megragadva a szobájába szaladtunk, magunkra zárva az ajtót. Folyamatosan ömlöttek a könnyeim miközben lecsúsztam a földre, magamhoz ölelve az egész testében reszkető fiamat. A kezében ott szorongatta a bútortisztítót. Remegő kezekkel vettem elő a telefonom és felhívtam Danit.

- Kérlek, vedd fel, kérlek, vedd fel – könyörögtem behunyt szemekkel.

- Bogi? Minden rendben? Épp most ment el a srác, megkötöttük a szerződést – mesélte.

- Kérlek, gyere haza – sírtam.

- Mi történt? – kérdezte elkomorodva.

- Itt van, Dani kérlek, gyere haza, annyira félek!

- Ki van ott Bogi?

- Kolos – nyögtem ki. – Kérlek, siess, amilyen gyorsan csak tudsz, még itt van a házban.

- Indulok. Ti hol vagytok?

- Bezárkóztunk Dávid szobájába. Dani kérlek, siess – suttogtam és kicsúszott a remegő kezemből a telefon.

- Nem akarom őt anyu – robbant ki Dávidból.

- Nincs semmi baj édesem. Nem kell vele soha többé találkoznod. Próbálj megnyugodni édesem – öleltem szorosan magamhoz és a hajába fúrva a fejem megpróbáltam magam is megnyugodni.

Ne egyetek meg :( Ígérem hamarosan minden jóra fordul és végleg <3