𝐛𝐫𝐨𝐤𝐞𝐧 𝐩𝐢𝐚𝐧𝐨 - Charles Leclerc ff. | ✓

𝐭𝐞𝐧𝐭𝐡

𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟓.𝟏𝟗.

A műszakom második szakasza meglepően jól alakult. Amíg Charles is itt volt, végig segítettük egymást a fiúval, és annak ellenére hogy legtöbbször én szorultam az ő segítségére, arra is volt példa, hogy én mentettem meg őt valamilyen kínos és cseppet sem kellemes szituációból.

Charles ragaszkodott hozzá, hogy itt marad velem a műszakom végéig, de hosszú és véres harcok árán nekem sikerült haza küldenem, mondván, hogy holnap már jelenése van a paddockban, rengeteg interjúja lesz, muszáj kialudnia magát.

Így éjféltől kezdve egyedül maradtam, de a rajongók helyét átvették az italozó fiatal felnőttek, a kép osztogatás így szerencsére abba maradt. Kettőkor már az ájuláshoz közeli állapotokban jártam, a lábamat alig bírtam megemelni a fáradtságtól, a pislogások már álló helyzetben is tovább tartottak, min kellett volna, így amikor negyed háromkor megérkezett Vivian, hogy átvegye a helyem, hatalmas megkönnyebültséggel rohantam kifelé, hogy megkeressem Gent, és végre elinduljak haza.

– Gen! – kiáltottam rá barátnőmre amikor kiszúrtam a sűrű tömegben. Nagy nehezen átverekedtem magam az embereken, és most az egyszer hálát adtam hosszú végtagjaimért, mert hamar el tudtam kapni így a lány karját.

– Jézusom, a szívbajt hozod rám csajszi! – kapott balkezével szívéhez drámain a lány. Először nem tudtam, hogy csak káprázik a szemem, vagy tényleg egy vadidegen srác kezét szorongatja, ám amikor a fiú mögüle hirtelen megszólalt, már minden világossá vált.

– Hé Gen, nem jössz? – próbálta maga után húzni az idegen barátnőmet. Gen arca másodperceken belül rákvörössé szineződött, az én arcomra viszont hatalmas mosoly ült ki. Nevetve húztam magamhoz a lányt.

– Érezd jól magad drága, és holnap részletes beszámolót kérek a mai estédről, megértetted? – mondtam neki, miközben mutatóujjamat felemeltem, hogy hatásosabb legyen a lány megfélemlítése.

– Úgy lesz! Puszi Addie – a mondat végét már csak a szájáról tudtam leolvasni, ugyanis a vele lévő fiatalember messzire húzta tőlem a lányt.

Sietősen indultam meg a bár kijárata felé, miközben gyorsan hívtam egy taxit. Bátor lány vagyok ugyan, de egyedül esténként soha nem mertem közlekedni, így sok pénz ide vagy oda, mindig a legbiztonságosabb utat választottam. Mivel a sofőr azt mondta tíz percen belül megérkezik hozzám, így lazán neki dőltem az egyik lámpaoszlopnak, és hagytam hogy a gondolataim rám ömöljenek.

Most először tudatosult bennem, hogy valószínüleg az elkövetkezendő pár évben nem lesz olyan nyugodt életem, mint amit én elgondoltam magamnak. Hiszen Charles Leclerc ex-menyasszonyaként biztosan kísérteni fog a média egészen addig, míg az évek múlásával teljesen el nem felejtik azt, hogy én valaha is léteztem.

Soha sem szerettem a középpontban lenni. Én voltam mindig az a lány, akinek mindig mindegy volt mit csinálunk, hova megyünk, mit eszünk. Aki soha nem mert hangosan nevetni vagy beszélni, mert félt attól, hogy akkor majd megbámulják és ujjal fognak mutogatni rá. Tehetős család ide vagy oda, a gyerekek gúnyolodásától még a pénz sem ment meg senkit, így rengeteg atrocitás ért engem kiskoromban. Hogy miért rövid a hajam, miért hordok gatyát, miért vagyok szeplős — egyszerűen mindenben belém tudtak kötni. Ha husis voltam azért, ha vékony voltam azért. Ha hangos voltam, akkor önteltnek hittek, ha csendes akkor, egy álszentnek. Az évek során megtapasztaltam, hogy az embereknek egyszerűen lehetetlen megfelelni, mégis annyira igyekeztem, hogy néha úgy éreztem megfulladok tőle.

– Szia szép lány! – zökkentett ki gondolatmenetemből hirtelen egy ismeretlen, rekedtes férfi hang.

Összerezzentem egy pillanatra. Óvatosan hátra fordultam, és egy részeg, nagyjából harmincas éveiben járó, szakadt férfit pillantottam meg. Ápolatlan volt, bal kezében egy sörös üveg pihent. Rápillantottam a kezemen elhelyezkedőn órámra, ami azt mutatta, hogy a taxi nagyjából hét percen belül érkezhet meg. Az egyedüli megoldásnak az tűnt, ha minél gyorsabban elkezdek sétálni, nem feltűnően.