𝐛𝐫𝐨𝐤𝐞𝐧 𝐩𝐢𝐚𝐧𝐨 - Charles Leclerc ff. | ✓

𝐭𝐰𝐞𝐧𝐭𝐲-𝐬𝐢𝐱𝐭𝐡

𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟖.𝟎𝟏.

𝐂𝐡𝐚𝐫𝐥𝐞𝐬 𝐋𝐞𝐜𝐥𝐞𝐫𝐜

Van az a mértékű fájdalom, amit egyszerűen képtelen körül írni az ember. Az a fajta érzés, ami a nap első percétől kezdve az utolsóig fogva tart, és nem enged el. Ami annyira fáj, hogy a mellkasod egész álló nap folytonosan nyom olyannyira, hogy minden egyes lélegzetvétel egyre jobban fájjon. Ez az a mértékű fájdalom, amiből az ember képtelen kilépni, akármennyire is akar.

Minden egyes porcikámmal próbáltam kizárni Adeline-t a gondolataim közül, de egyszerűen képtelen voltam rá. Bárhová mentem, bárhová néztem, mindenről a lány mosolygós szemei jutottak eszembe, amik elmondhatatlanul hiányoztak a napjaimból. Hangja tisztán csengett füleimben, és nem telt el úgy egy perc sem a napban, hogy ne kívántam volna azt, hogy mellettem legyen.

– Charles, hahó – integetett az asztal túlsó oldalán elhelyezkedő Pierre nekem, ami sikeresen kiszakított bambulásomból – Már vagy öt perce amúgy hozzád beszélek, de amint látom nem nagyon jut el az agyadig az, amit mondok neked.

Valóban, egy szavát sem tudnám visszaidézni abból, amit Pierre az előbb mondott nekem. Annak ellenére, hogy testileg Budapesten voltam, a lelkem több száz mérföldre ragadt Monacóban. Ez a hétvége volt az első olyan Nagydíj a szezonban, ahova úgy érkeztem meg, hogy Line saját akaratából nem volt mellettem. Egy üzenetet, egy telefonhívást sem váltottunk azóta amióta kiléptem a lakásából az eljegyzési gyűrűjével a kezemben. Belepusztultam a tudatlanságba, abba hogy az ég egy adta világon semmit sem tudok róla.

Csak a versenyautómba beülve éreztem egyedül jól magam. Attól a pillanattól kezdve, hogy a sisak a fejemre került, minden problémám megszűnt egy kis időre. Semmi másra nem koncentráltam csakis magamra és a pályára. Ez volt az egyedüli mentsváram, ahol ki tudtam szakadni a fájdalomból és szomorúságból amit egész álló nap éreztem magamon. És annak ellenére, hogy a rajthelyemen nem is látszik, a tegnapi napon mindent kihajtottam az autómból.

– Bocsi, itt vagyok – ráztam meg a fejem, miközben a szemben ülő barátomra néztem.

– Haver, pocsékul nézel ki – nézett rám Pierre szomorúan. Francia barátom ugyanúgy kialvatlan szemekkel nézett vissza rám. Maradjunk annyiban, hogy amióta fény derült Jean-Jaques egykori egyéjszakás kalandjából született lányára, a Gasly családban sem a legidillibb a hangulat. – Semmit sem hallottál felőle mi?

Csak megráztam a fejem.

A váltás túl hirtelen volt számomra. Adeline amilyen gyorsan vált egy "ismeretlen lány a bárból"-ból a szerelmemmé, olyan gyorsan vált teljesen idegenné ismét. Az, hogy semmit nem hallottam felőle, teljesen megőrjített. Minden egyes apró örömömet és bánatomat megosztottam Line-nel. Mert a lány nem csak a szerelmem volt, hanem egyben a legjobb barátom és a legnagyobb támaszom is. Akkora űrt hagyott maga után, amit semmi és senki nem tud betölteni. Mérhetetlenül hiányzott a mosolygó szemű barátnőm, aki a legnagyobb fájdalomból is ki tudott húzni egyetlen ölelésével.

Fogalmam sincs, hogy a hiánya végett érzett fájdalmamon mi tudna segíteni, ha eddig pontosan ő volt mindenre a megoldásom.

– Ha ez bármennyire is megnyugtat, ő sincs jobban. Sőt. Az, hogy haragszik rád Charles nem azt jelenti, hogy ki is szeretett belőled. Addie még önmagánál is jobban szeret téged, ezért fáj neki annyira. – mondta a francia mit sem sejtve, hogy minden egyes szavával egy újabb kést döfött a szívembe.

Mondanom sem kell, hogy Pierre szavai egyáltalán nem nyugtattak meg.

– Hidd el, ha tehetném átvenném tőle az összes fájdalmát – sóhajtottam nagyot, miközben beletúrtam a széltől amúgy is kócos hajamba.