𝐛𝐫𝐨𝐤𝐞𝐧 𝐩𝐢𝐚𝐧𝐨 - Charles Leclerc ff. | ✓

𝐭𝐰𝐞𝐧𝐭𝐲-𝐧𝐢𝐧𝐭𝐡

𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟖.𝟏𝟗.

Örök életemben egy a múltban ragadt embernek tartottam magam.
Nem csak azért, mert mindig azon agyaltam, hogy már megint mi az amit elrontottam, hanem azért is, mert a múltamban történtek egész eddigi életemben folytonosan kísértettek engem. Ezt gyakorlatilag foghatnám bárkire, vagy bármire, de az nem lenne fair. Mert bármennyi borzalmas trauma is történt velem az elmúlt években, ez nem lehet kifogás minden egyes tettemre, vagy érzésemre. Azóta a bizonyos októberi este óta Nicóval, bármi rossz dolog szembe jött velem az életben, csak ennek az egy eseménynek a takarója alá bújtam be. Meg sem próbáltam kilépni az engem fogva tartó démonok karmai közül, szimplán csak beletörődtem abba, hogy én ilyen vagyok, ez ellen nincs mit tenni. Ó, pedig dehogyisnem. Nagyon is van mit tenni.

Erre pedig - teljes vállszélességgel merem kijelenteni - , hogy Charles döbbentett rá. Nem csak azt mutatta meg nekem, hogy nem a múlt fájdalmai azok, amik meghatároznak egy embert, de abban is segített, hogy merjek előre tekinteni. Éveken keresztül mást sem csináltam, csak nyalogattam a még tizenöt évesen szerzett nyomorult sebeimet, ahelyett, hogy megdolgoztam volna őket, és tovább léptem volna rajtuk. A fiú megismerése előtt, soha nem mertem a jövőre gondolni. Mindig csak az lebegett a szemem előtt, hogy csak a mai napot éljem túl, de amióta belépett az életembe Ő, mertem tervezni, és álmokat szőni.

„Line nem lehet mindenre az a kifogásod, hogy 15 évesen megerőszakoltak!"

Pontosan ezt a mondatot vágta a fejemhez Charles, aznap amikor összejöttünk. Habár a szavak által generált emlékképekre még mindig összeszorul a gyomrom, és egy kicsit még talán bele is fájdul a szívem, most értettem csak meg igazán mennyire is igaza volt már akkor. Még akkor is, ha nem egészen így kellett volna tálalnia a gondolatait.

Ő nem egy megtört, megerőszakolt, beteg lányt látott bennem. Én voltam az kettőnk közül, aki ragaszkodott ehhez a címkéhez. Én voltam az, aki megbélyegezte önmagát, nem pedig mások. Soha nem fogom tudni meg nem történté tenni mindazt, amin keresztül mentem, ugyanakkor ideje elengednem végre defektjeimnek hitt múltamat. Nem az számít mi volt, csakis az, hogy mi lesz - bármekkora klisé is ez a mondat.

Rettegtem attól, hogy a saját magamban lévő bizonytalanságom miatt, elvesztem azt embert, aki hosszú évek után először szabad levegőhöz juttatott. Charles ugyanis több, mint egy egyszerű szerelem. Ő volt a létem, a támaszom, és bármennyire is ijesztő még saját magamnak is bevallanom, de valóban úgy érzem, hogy ő a lelki társam.

A fejem sajgott a rám nehezedő temérdeknyi gondolattól, a térdem pedig minden egyes padlónyikorgásnál egy kissé megremegett. A házban néma csend honolt, a bézs színűre festett egyszerű falak unottan tekintettek vissza rám. Elveszetten bolyongtam a megannyi ugyanúgy festő tölgyfaajtó között, és az istenért sem akart az eszembe jutni, hogy pontosan melyik szobából is botorkáltam ki, alig egy órával ezelőtt. Halkan elkuncogtam magam, amikor egy röpke másodperc erejéig átsuhant az agyamon az a gondolat, hogy nekünk még ezért is meg kell küzdenünk.

Kiskoromban végtelen nagy naivitással hittem a bugyuta tündérmesékben. Ó, ugyan kit áltatok, még a mostani énem is szentül bízott a mindig csak a tökéletességet mutató képzeletbeli világban! Hát bocsi kicsi Addie, el kell hogy szomorítsalak, de a Charlessal való kapcsolatodat sokféleképpen lehet definiálni, a tökéletes szó kivételével. Valakinek már egy megpróbáltatásunk szakító ok lett volna. Gondoljunk csak bele. Az egész, kesze-kusza történetünk egy idióta részeg viccnek indult mindössze. Pár nap leforgása alatt lett belőlem Leclerc álmenyasszonya, úgy, hogy akkor még barátoknak se, és jóindulattal talán ismerősöknek ha mondhattuk magunkat. Ironikus azért, nem? Aztán ott volt mindkettőnk cseppet sem könnyen emészthető, fájdalmakkal teli múltja. És mindennek a tetejébe megspékeltük a történetünket egy kis „Ki az apám? Te tudtál róla!" drámával. A kapcsolatunk rosszabb és bonyolultabb, mint bármelyik török szappanopera sorozat, de még ennek ellenére sem cserélném le semmiért sem a kettőnk rögös, és kátyúkkal teli útját. Bízom benne, hogy minden úgy történt, ahogy lennie kellett, és ez az egész csak erősebbé tett minket. Anyukám mindig azt mondta, hogy az élet csak annyi nehézséget aggaszt ránk, amelyet el is bírunk. Nos nem tudom, hogy nálunk ez éppenséggel jót vagy rosszat jelent, de bízom benne hogy az előbbit.