𝐛𝐫𝐨𝐤𝐞𝐧 𝐩𝐢𝐚𝐧𝐨 - Charles Leclerc ff. | ✓

𝐧𝐢𝐧𝐭𝐡

𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟓.𝟏𝟖.

Idegesen tördeltem az ujjam miközben a Le Syndicat felé lépkedtem. Ez lesz az első éjszakai műszakom, miután fény derült a Charlessal való eljegyzésemre. Izgultam, féltem hogy az emberek megbámulnak és azon agyaltam, vajon mit szólnak majd hozzám. Elég szép vagyok egy ilyen "félisten" mellé? Délutánosként eddig könnyű dolgom volt, hiszen az idősebb generációval találkoztam legtöbbet, akiket pont nem érdekelt az, hogy Charles Leclerc kivel és mit csinál. Az éjszaka viszont a fiataloké, akik igen gyakran tudnak kemény kritériákat megfogalmazni, főleg akkor, amikor egy kis bátorító alkoholhoz jut a szervezetük.

Hétköznap ide vagy oda, a Le Syndicat esténként mindig életre kelt, így amikor fél hétkor beléptem a még mindig lehengerlően gyönyörű épületbe, sürgés-forgás fogadott. Chiarat is láttam egy fél pillanatra, de szegénykét a nyitás előtti órában szinte lehetetlen elérni, levegőt venni is alig van ideje ilyenkor, így csak távolról intettem neki mosolygósan egyet, majd tovább lépkedtem megkeresni a többieket.

– Szevasz csajszikám! – lépett mellém hirtelen Gen a semmiből. Amióta megismertem a lányt, azóta képes minden egyes alkalommal rám hozni a szívrohamot.

– Jézusom Imogen, ne ijesztgess! – nevettem – Hova vagy beosztva mára?

– Pfú, a benti bárrésznél leszek pincér. Na de engem nem érdekel ez a felszínes kis terelő beszélgetésünk, inkább mesélj el minden apró kis részletet arról, milyen a Leclerrel való jegyes élet – húzogatta szemöldökét fel-le.

A kérdés elgondolkadtató volt, ugyanis azért jónak nem mondanám, hiszen mégis egy kényszerhelyzetben kerültem oda hozzá, de egyáltalán nem érzem rossznak az együttélést. Mondjuk, ennek oka az lehet, hogy ebben a pár napban szinte nem is találkoztunk. Hiszen ő már kora reggel elindult edzésre, és onnan csak késő este ért haza.

Az egyedüli lehetőségünk arra, hogy együtt eltöltsünk időt, azok a hajnali kakaózások voltak. Kivétel nélkül minden este kiültünk a teraszra. Volt, hogy egy szót sem szóltunk egymáshoz, volt amikor órákat beszélgettünk a világ nagy dolgairól. Úgy tűnik ez lesz a mi kis titkunk, amiről senkinek sem kell tudnia. Hamár az egész kapcsolatunkat világ szeme láttára kell leélnünk, legalább ennyi privátszféra megadatik nekünk.

– Igazándiból jó, de semmi extra. Keveset találkozunk az edzései miatt. Ma például még nem is láttam, mert általában tíz körül szokott haza érni – rántottam meg lazán a vállam.

– Baszki, olyan mesébe illő a történetetek! – ámuldozott Gen, ami miatt csak kérdőn tekintettem rá.

– Nem tudom milyen gyerekkorod lehetett, ha nálad az jelenti a mesébe illő történetet, hogy két fiatal, részegen eljátsszák, hogy megkérik egymás kezét, majd később ez miatt kényszerből el kell játszaniuk a nagy tökéletes párost, mert a fiúnak ezen múlik a karriere – hadartam le halkan a történetet – Imogen, neked volt gyerekszobád? – öleltem magamhoz nevetve a lányt.

– Ugyan Adeline, hazudj csak magadnak ameddig akarsz, de már most látom a szemeidben, hogy ha már csak rá gondolsz csillog a szemed!

– Ezt nálunk Milánóban úgy hívják allergia – mondtam neki nemes egyszerűséggel, amire a lány csak finoman bele boxolt bal karomba.

Már csak azért nem fogom megbánni a Monacóba költözést mert ilyen csodás embereket ismerhettem meg mint Imogen, Henri, vagy az F1-es pilóták. Soha sem voltam jó az ismerkedésben, de az itteni emberek nyitott személyisége megkönnyítette a helyzetem, sőt ha jobban bele gondolok, még segített is abban, hogy icipicivel nyitottabb legyek az új emberek felé.