𝐛𝐫𝐨𝐤𝐞𝐧 𝐩𝐢𝐚𝐧𝐨 - Charles Leclerc ff. | ✓

𝐭𝐰𝐞𝐧𝐭𝐲-𝐬𝐞𝐜𝐨𝐧𝐝

𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟕.𝟎𝟗.

– Napsütés, nyár, madarak, hűs szellő, gyönyörű terasz kilátással a Földközi-tengerre. Kell ennél több? – dőlt hátra nyugodt sóhajjal a terasz bal sarkában, fehér nyári ruhájában Chiara. A lányok meglepetésszerűen toppantak be hozzám még a reggel a folyamán.

Nyár. Ó, hogy régen mennyire kegyetlenül utáltam!

A testképzavarom miatt, soha nem tudtam kiélvezni a nyár adta szabadságot. Általánosságban mindig csak nagy pulcsikban és hosszú, koptatott farmerban voltam hajlandó kilépni az utcára. Egyrészt, hogy elrejtsem az emberek elől a testemet, másrészt hogy az izzadással még több kilót tudjak elégetni. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna soha, hogy én valaha is képes leszek mások előtt bikinire vetkőzni. Most mégis így voltam. És őszintén. Baromira nem érdekelt vagy zavart. Még az sem, hogy a reggeli kávétól és palacsintától felpuffadtam, és a pocakom jobban kidudorodott a kelleténél. Szimplán csak napoztam, jól éreztem magam a bőrömben és a barátnőim társaságában.

Mert rá kellett jöjjek, hogy ha én jól érzem magam a saját testemben, akkor mindenki mással is el tudom hitetni azt, hogy én, Adeline Ferlazzo, még ilyen tökéletlenül is tökéletesen szép vagyok.

– Ó, igen. Meg van mi hiányzott a napomból – húzta le enyhén napszemüvegét orra hegyéről Gen, miközben hunyorogva leskelődött a nyitott teraszajtó apró résén keresztül – Charles Leclerc félmeztelenül. Vajon tudok én is olyan apartmant találni, amihez ilyen kilátás jár?

– Monacóban azért nem számít isteni csodának egy tengerre néző lakás megvétele – szólalt meg Chiara, arra sem méltatva barátnőnket, hogy kinyissa a szemét.

– Nem is arra a kilátásra gondoltam...

– Na, na, na! – csuktam össze nevetve a kezemben lapuló, már rongyosra olvasott és jegyzetelt Collen Hoover könyvet – Most fejezzük be a barátom felső testéről való beszélgetést és ámuldozást!

– Ne legyél már ilyen irigy Addie! Te mindennap láthatod azt ott. Sőt, még ennél többet is – kacsintott rám Gen, amire én csak elpirulva megforgattam a szemem nevetve – Legalább ilyenkor szánd meg a kedves szingli barátnőidet, hogy szökő évente egyszer had gyönyörködhessünk!

Mozgolódás hallatszódott a háttérből. A lányok csillogó szemekkel pásztázták a teraszajtót, amin pillanatokon belül Charles lépett ki egy pohár vízzel a kezében. Csak a szemem sarkából lestem őt, alig feltűnően, de a kacér, kisfiús mosolyától és a fedetlen kidolgozott hasizmától, még így két hónap eltelte után is képes voltam elpirulni.

Egyszerűen megőrjített a fiú már csak a létezésével is. Május óta próbálom elhitetni magammal azt, hogy igen Monacó az, ahol megtaláltam végre az otthonom. Ám be kellett látnom, hogy nem. Az otthonomat ugyanis pontosan az a két gyönyörűen csillogó zöldesbarna szem jelentette, aki a legnagyobb szeretettel kémlelt engem a terasz túlsó végéről.

– Hogy vagyunk hölgyeim? Kipletykáltátok már fél Monte-Carlót? – üdvözölte a lányokat mosolyogva, miközben hozzám lépett és apró csókot lehelt a hajamba. Csak kislányosan elmosolyodtam zavaromban. Charles viszont nem volt megilletődve, a legnagyobb természetességgel lökdösött arrébb engem, hogy az egyszemélyes napozóágyon, immáron ketten szorongjunk inkább.

– Khm, kettőnk közül te szoktál pletykálni inkább – böktem oldalba nevetve, miközben kicsit feljebb csúsztam, hogy Charles a vállaimra tudja hajtani fejét.

– Micsoda? Ki mondta neked ezt a hazugságot! – húzta fel szemöldökeit a magasba Charles.

– Azt hiszed nem hallom, amikor Pierre-rel telefonálsz a wc-n ülve? Kicsi ez a lakás. És nálatok pletykásabb emberekkel még nem is találkoztam nagyon – pusziltam meg mosolyogva a homlokát, de Charles csak durcásan elhúzódott tőlem.