𝐛𝐫𝐨𝐤𝐞𝐧 𝐩𝐢𝐚𝐧𝐨 - Charles Leclerc ff. | ✓

𝐭𝐰𝐞𝐧𝐭𝐲-𝐬𝐞𝐯𝐞𝐧𝐭𝐡

𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟖.𝟏𝟓.

𝐀𝐝𝐞𝐥𝐢𝐧𝐞 𝐅𝐞𝐫𝐥𝐚𝐳𝐳𝐨

Anorexia.
Mindössze egy nyolc betűs szó, súlyos jelentéssel. Tizenöt voltam, amikor diagnosztizáltak ezzel a betegséggel, és habár azóta eltelt hét hosszú és fájdalmakkal teli év, ugyanott vagyok ahol elkezdtem. A gödör legalján. Csakhogy van egy óriási különbség a tizenöt, és a huszonkét éves énem között. Ez pedig az indok, hogy miért koplaltam.

A Nicóval való tárgyalásom után rengeteg atrocitás ért az iskolám falain belül. A legfájdalmasabb az egészben talán az volt, hogy nem a hátam mögött beszéltek ki, vagy néztek le, hanem nyilvánosan aláztak meg. Nicó olyannyira közkedvelt volt a gimiben, hogy szimplán azért, mert fel mertem szólalni ellene, közellenség lettem. Nem csak azzal bántottak, hogy egy hazug picsa, vagy éppenséggel egy szenzációhajhász, figyelemhiányos szajha vagyok. Egy idő után megérkeztek a kinézetemre való súlyos, és borzasztóan eltúlzott kritikák is. Emlékszem, hogy ebben az időszakban már nem mertem az ebédlőben enni a többiekkel, így szokásommá vált, hogy a női wc hátsó fülkéjébe zárkózva fogyasszam el az ebédemet. Az egyik alkalomkor pontosan ekkor hallottam még két felettem járó leányzót arról diskurálni, hogy az én kinézetemmel, hogyan lehetséges az, hogy egyáltalán Nicó rám nézett. Pedig visszanézve az akkori képeimet minden voltam, csak kövér nem.

Ez adta meg az első löketet arra, hogy elinduljak lefelé a lejtőn. Akkor még bele sem gondoltam, hogy az, hogy akkor kidobtam az ebédem maradékát a kukába, mekkora hatással is lesz az egész életemre.

Sok pszichológus megkérdezte tőlem az elmúlt évek során, hogy tudom-e hogy az amit csinálok, csak árt, és nem segít a testemen. A válaszom mindig az volt, hogy természetesen igen, tudom, nem vagyok hülye. De akkor mégis miért folytatod, ha a tudatában vagy a következményeknek?

Hogy miért? Mert nem tudtam leállni.

Az elején nem tudtam, hogy amit csinálok az rossz. Először csak az ebédeket kezdtem el elhagyni. Majd szép lassan, ahogy hozzá szoktattam a szervezetem, rájöttem, hogy nem is vagyok igazából éhes. Úgy gondoltam, ha nem szükséges ebédet ennem, akkor miért kéne reggeliznem, vagy vacsoráznom?

Végül voltak olyan napok, hogy konkrétan csak vizet ittam egésznap, esetleg egy kis jeget ettem. Semmi mást. Megszállottja voltam a kalóriáknak, a súlyomnak, a centiknek. Csont és bőr voltam a körülöttem lévőknek, felém a tükörből mégis egy súlyfelesleggel küzdő lány nézett vissza.

Csakhogy a legcsúnyább része az anorexiának talán az, hogy csinálhatsz bármit, lehetsz bármennyi kiló, soha nem leszel elégedett magaddal, és a kinézeteddel. Mindig szembe fog jönni veled az Instagrammon egy olyan lány aki szebb, vékonyabb, vagy ne adj isten jobb alakkal rendelkezik, mint te. Sok idő kellett nekem ahhoz, hogy rájöjjek amit az interneten látok, az rengetegszer nem a valóság. Azt senki sem mutatja meg, hogy ebéd után fel vannak puffadva, vagy esetleg kerekebb a hasuk, mint a szokásos. Az instamodellek behúzott hasas, pózolós fotói igaz, hogy az én esetemben nem a kiváltó ok volt, de mindig csak mélyebbre vitt.

Tizenöt évesen azért koplaltam, hogy elérjem azt a társadalmi normát, hogy egy lány csak akkor lehet szép, ha vékony. Huszonkét évesen azért nem ettem, mert a testem így reagált a lelkemben dúló súlyos háborúra.

Vannak azok az emberek, akik egy fájdalmas elvesztés után az alkoholhoz, vagy éppen keményebb drogokhoz nyúlnak. Aztán van az a kevés része a társadalomnak, akik a saját fájdalmukat valami sokkal jobbra fordítják. Elkezdenek egészségesen enni, edzeni, esetleg még azon is dolgozni, hogy önmaguk legjobb verziójává váljanak. Aztán ott vannak a hozzám hasonló emberek, akik önmagukat bántják, hogy a fájdalom amit a mellkasukban éreznek, kissé enyhüljön. Van aki  a szó szoros értelmében teszi ezt, és akkor ott vagyok én is, aki az evés megvonásával bünteti magát.