𝐛𝐫𝐨𝐤𝐞𝐧 𝐩𝐢𝐚𝐧𝐨 - Charles Leclerc ff. | ✓

𝐞𝐢𝐠𝐡𝐭𝐞𝐞𝐧𝐭𝐡

𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟔.𝟏𝟗.

Mindig is imádtam Franciaországot.
Hiába mondtam magam örök életemben ízig-vérig olasznak, anya miatt a francia vérvonalam is ugyanolyan fontos volt nekem, így rengeteget jártam kiskoromban az országba annak ellenére, hogy anya családjából senkit sem ismerek.

Izgatottan és kissé félve lépkedtem Lora mellett, nem sokkal azután, hogy megérkeztem a versenypályára. Sajnos Sylvia ismét keresztbe húzta a számításaimat, és figyelmen kívül hagyta azt, hogy péntektől kezdve szabadságot kértem.

Így történt meg az, hogy a pénteki szabadedzéseken csak lélekben tudtam támogatni Charlest.

– Lora. Mi van köztetek Maxel? – szóltam hozzá nem sokkal a bokszutca bejárata előtt.

Egyrészt azért kérdeztem, mert már egy régóta a fejemben motoszkáló mondatot szerettem volna vele megosztani, másrészt, hogy elvonatkoztassak a bennem lévő feszültségtől. Valahogy most, hogy Charlessal tényleg együtt vagyunk, úgy Isten igazából, még nagyobb megfelelési kényszer terhel, mint amikor csak megjátszottuk, hogy van köztünk valami.

– Hm? – torpant meg szőke hajú barátnőm hirtelen.

– Ne haragudj, csak azért kérdezem, mert lehetetlen köztetek nem észrevenni a kémiát! – kuncogtam fel, ugyanis Lora arca pillanatokon belül vörös színre váltott.

– Ennyire feltűnő? – túrt bele hajába. Csak bólintottam és vártam, hogy folytassa mondandóját – Nagyon friss még az egész, szóval kérlek ne mondd el senkinek. Fogalmam sincs, hogy hosszú távú lesz e, vagy hogy pontosan mik Max szándékai – nevetett fel keserűen.

– Szerintem drága, Max tipikusan olyan, mint a villámcsapás. Soha nem tudod mikor vagy hol fog szétcsapni valamit – rántottam meg a vállam – De hatalmas szíve van, és szerintem most nagyon teper érted. Szóval tarts ki mellette, megéri – öleltem meg barátnőmet, majd mindketten nagy levegőt vettünk, és beléptető kártyáinkkal beléptünk a bokszutcába.

Lorával hamar elváltak útjaink, ugyanis barátnőmet a munkatársai pár méter megtétele után azonnal letámadták, így én egyedül indultam meg a Ferrari istállója felé. Az időmérőig már alig volt vissza mindössze másfél óra, így reménykedtem benne, hogy Charlest hamar megtalálom, és el tudom csípni egy-két szóra. Ugyanis hiába csak 3 napja nem láttam, már eszméletlenül hiányzott az, hogy ismét a karjai közt legyek.

Hihetetlen mennyire megváltozott az életem két hónap leforgása alatt. Amikor elhatároztam, hogy elköltözök Milánóból és új életet kezdek Monacóban, álmaimban sem gondoltam volna, hogy lehet valaki annyira boldog, mint amilyen most én vagyok. Van egy remek párom, aki megért és meghallgat, elmondja nekem az igazat, és vár rám. Rengeteg új, és igaz barát vesz körül, akik nap mint nap bearanyozzák az életem minden kis apró hülyeségeikkel és a szeretetükkel.

– Basszus! – kiáltott fel az az idegen ember, aki annyira elmerült a gondolataiban telefonálás közben, hogy nekem ütközve szó szerint feldöntött engem – Ne haragudj, annyira béna vagyok! Jól vagy? - nyújtotta felém kezét.

A nagyjából velem egyidős srác ijedt arcképét meglátva, képtelen voltam visszatartani nevetésemet, így még a földön ülve hangos kacajban törtem ki. A fiú egy pár másodperces sokk után csatlakozott hozzám, így sikeresen felhívtuk a körülöttünk lévők figyelmét is.

– Semmi gond, jól vagyok – fogtam meg az idegen kezét, hogy fel tudjon segíteni.

Leporoltam a babakék szövetnadrágomat, majd miután megbizonyosodtam arról, hogy nem lett semmi baja az öltözékemnek, ismét a fiúra vezettem tekintetem.