𝐛𝐫𝐨𝐤𝐞𝐧 𝐩𝐢𝐚𝐧𝐨 - Charles Leclerc ff. | ✓

𝐬𝐢𝐱𝐭𝐞𝐞𝐧𝐭𝐡

𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟔.𝟏𝟐.

Június tizenkettő.
Másnak talán egy semmit mondó dátum, kivéve a szüleimnek, akik ezt a napot nagy piros karikával jelölték mindig a naptárban. Hiszen, hogy az ő szavaikkal éljek, ez az a nap, ami örökre megváltoztatta az egész életüket. Az én születésnapom.

Soha nem szerettem nagy felhajtást csinálni belőle, és csak a közeli családtagjaim tudták ezt az dátumot. Nem voltak soha rossz élményeim a gyerekkoromból ez a nap miatt, mindössze valahogy soha nem vált számomra annyira különlegessé, mint a többieknek. Nekem kimaradtak az életemből a születésnapi zsúrok a barátokkal a magántanulóságom miatt általános iskolában, a gimnáziumban pedig egyéb nehezítő körülmények miatt nem tartottam hatalmas ivós partikat. Mindig anyáékkal ünnepeltem egy vacsora keretében esténként, amit egyáltalán nem bántam, sőt.

Ezeknek a tudatában a reggelem nyugisan telt, számítva arra, hogy ez a napom is pont ugyanolyan lesz mint a többi, hiszen itt tartózkodásom óta senkinek sem említettem, mikor is születtem valójában.

A házban síri csend honolt. Számítottam rá, ugyanis ez a hétvége azon kis csoportba tartozott, ahol egyikünknek sem volt különös elfoglaltsága. Ilyenkor nyugodtan aludhattunk addig, ameddig csak bírtunk.

Különös módon magamhoz képest egészen korán keltem fel, kilenc környékén. Soha sem mondtam magam a reggelek emberének, gyűlöltem a korán kelést, de hogy őszintén bevalljam nem is sokszor gyakoroltam azt, hogy jobban menjen. A szokásos pizsamámban, azaz Charles egyik pólójában rohamoztam meg egyenesen a konyhát , ugyanis majd' meghaltam egy kis reggeli koffeinért.

Élveztem a csendet. Csak a kávéfőző gép halk zaja hallatszódott, háttérzajként pedig csak a kint csiripelő madarakat lehetett hallani. Fáradtan, de meglepően hatalmas nyugodtsággal néztem kifelé a hatalmas üvegablakokon keresztül, és mint mindig most is megcsodáltam Monanco gyönyörű fővárosát.

Hirtelen két erős kéz ragadott meg hátulról. Ijedten kapaszkodtam meg a fiú karjaiban, miközben ő a levegőbe kapott és többször is megpörgetett engem.

– Boldog szülinapot te csoda! – puszilt bele a nyakamba, amitől az egész testemen egy jóleső bizsergő érzés futott át – Gyere fújd el a gyertyát, és kívánj valamit! – mondta miközben kivezetett a teraszra.

A kisasztalon két főre volt megterítve, és volt minden amit az ember megkíván reggelire. Palacsinták sokasága, különböző féle muffinok, és egy kis adagnyi tojás rántotta is megjelent az asztalon. Az én tányéromon egy csokis muffinba belefúrt 22-es gyertya égett, ami csak arra várt, hogy elfújjam azt. Behunytam a szemem, és azon gondolkoztam mit is kívánhatnék. Hisz' mindenem meg van az életben.

Bárcsak ilyen jó maradna minden ahogy van örökre.

– Hé, ne fotózz – takartam el az arcom, amint megláttam, hogy Charles elővette a telefonját – Most keltem, és nem vagyok valami fotogén.

– Szerintem gyönyörű vagy – pillantott ki a készülék mögül. A szívem szerintem egy pillanatra megállt, amint tekintetünk találkozott egymással – Mosolyogj. Csak magamnak szeretném megőrizni a képet nem fog kikerülni sehova, megígérem –- mondta Charles, én pedig megpróbáltam a legédesebb mosolyt arcomra helyezni, és lehetőleg nem kancsalul vagy bután nézni a kamerába.

– Köszönöm Charles. A köszöntést is meg a reggelit is. Egyáltalán nem számítottam rá. Honnan tudtad hogy ma van a születésnapom? – kérdeztem tőle miközben a fiú helyet foglalt velem szemben.

– Vannak kapcsolataim – kacsintott rám, ami miatt muszáj volt felnevetnem – Na, a viccet félretéve egyébként anyukádék buktattak le – mondta, én pedig értetlenül tekintettem rá.