𝐛𝐫𝐨𝐤𝐞𝐧 𝐩𝐢𝐚𝐧𝐨 - Charles Leclerc ff. | ✓

𝐭𝐡𝐢𝐫𝐭𝐢𝐞𝐭𝐡

𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟗.𝟏𝟕.

A Nap szeptember közepe ellenére ragyogóan sütött Monte-Carlóban.
Kifejezetten szeretem az őszt. Az időjárás számomra talán ilyenkor a legkedvezőbb az egész év során: se nem túl hideg, se nem túl meleg. Pont tökéletes. De az ősz idén nem csak önmaga, és a levegő hőmérséklete miatt lett igazán különleges számomra. Napról-napra figyeltem a körülöttem lévő környezetet, és nem kellett sok idő arra, hogy rájöjjek, ez az évszak pont azt mutatja és tanítja meg nekem, hogy a változásnak közel sem kell rossznak lennie. Hiszen igaz, hogy a pompázó zöld levelek nagy része besárgul, de ennek a képnek is meg van a maga varázsa. A levél nem tűnik el, csak színt változtat. Csak úgy, mint ahogy én is. Attól még, hogy változtatok a viselkedésemen, nem tűnik el az aki én vagyok igazából.

Az éjszakára bukóra nyitva hagyott ablakon át friss, reggeli szellő járta be a helyiséget, a sötétítő függönyök rései között pedig a napsugarak fénycsóvái világították meg a hálószobánkat. A szoba falai valahogy ebben a reggeli fényekben élénkebbnek néztek ki, mint valaha. A világos szürke falak már-már szinte fehérnek tűntek és ezzel tökéletes kontrasztot képeztek a sötét színű bútordarabokkal.

A két erős kar ami a derekam köré fonódott még az éjszaka folyamán nem engedte meg számomra, hogy megfordulhassak. A mocorgásomra a fiú szorosabban húzott magához, mint ahogy ezt eddig tette. Amint a hátammal megéreztem Charles meleg mellkasát, az arcomon a mosoly még szélesebbre húzódott. Mérhetetlenül boldog voltam.

Közel egy hónap telt el azóta, hogy Charlessal, önmagunk gátlásain túllépve, kibékültünk egymással. És habár legszívesebben azt mondanám azóta teljes harmónia van az életünkben, én inkább mégis a tökéletes káosz szót használnám. A legjobb értelemben.

A teljes történetünket nem ismerő emberek közül sokan jöttek oda már hozzám, hogy mennyire hihetetlen, hogy mi még mindig abban a bizonyos rózsaszín ködben élünk. Az ilyesfajta megállapításokra csak egy jót mosolyogtam, és úgy ahogy volt elengedtem a fülem mellett, hiszen nem éltünk rózsaszín ködben. Csak a legtöbb embernek nehéz elképzelni azt, hogy hogyan lehet két ember annyira szerelmes egymásba, ha ismerik egymás rossz szokásit és tulajdonságait egyaránt.

Mindketten tökéletesen tisztában voltunk a másik hiányosságaival, és megtapasztaltuk már a másik legjobb és legrosszabb énjét is egyaránt. És még ennek ellenére sem akartuk megváltoztatni egymást a saját magunk javára. Pont azért tudtunk jól működni együtt Charlessal, mert Ő soha nem mondta meg min kéne változtatnom, holott biztos vagyok benne, hogy lett volna pár ötlete. Mindig megvárta, hogy én a saját tempómban ismerjem fel azt, hogy mi az amiben fejlődnöm kell, és mi az amiben nem. Szóval nem volt körülöttünk sem harmónia, sem pedig rózsaszín köd. Voltak vitáink, sírtunk és nevettünk együtt. A barátaink tényleg kész káoszként láttak minket néha talán, de mi így voltunk tökéletesek. Én pedig semmit sem változtatnék meg kettőnk között.

Hogy Max szavaival éljek, undorítóan szerelmesnek éreztem magam. A tudat, hogy amellett az ember mellett ébredhetek és kelhetek fel minden reggel, akit szeretek és engem viszont szeret, egy örökké vigyorgó szerelmes törpévé változtatott engem. És őt is. Soha életemben nem volt még ennyire kiegyensúlyozott az életem, mint mellette. Azt éreztem, mostmár hozhat bármit elém az élet, Charlessal az oldalamon képes vagyok bármivel vagy bárkivel megbirkózni. Olyan erőt adtunk egymásnak, amiről eddig fogalmam sem volt, hogy létezik.

– Törpe, túl sokat gondolkozol reggelente – sóhajtott bele a nyakamba Charles. Szavai simogatták a bőrömet, ajkának az érintésére teljesen kirázott a hideg.