𝐛𝐫𝐨𝐤𝐞𝐧 𝐩𝐢𝐚𝐧𝐨 - Charles Leclerc ff. | ✓

𝐭𝐡𝐢𝐫𝐭𝐞𝐞𝐧𝐭𝐡

𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟓.𝟐𝟐.

A versenypályára 10 óra magasságában érkeztünk meg. Az esőre való tekintettel egy fekete kosztümnadrágot viseltem, egy fehér egyszerű felsővel és egy világosbarna blézerrel kiegészítve. Charles idegesen sétált mellettem az esernyő alatt.

– Minden okés? – kérdeztem tőle kissé félve. A fiú óvatosan felém pillantott, majd megfogta felkaromat, és az út szélére húzott.

– Nem – fújta ki az eddig benntartott levegőt – Eddig még soha nem sikerült itt Monacóban befejeznem egy Forma 1-es futamot sem. Még száraz aszfalton is piszok nehéz vezetni ezen a pályán, nemhogy esőben! – nyomkodta meg orrnyergét, miközben homlokát összeráncolta.

– Hékás Charles nyugodj meg. Az előrejelzés azt mutatja, hogy az eső egy órán belül el fog állni. A szabadedzésig pedig simán fel fog száradni a pálya. Ezen ne idegeskedj, inkább rakd össze fejben a verseny menetét, és koncentrálj arra, hogy a lehető legtöbbet ki tudd hozni az autódból, rendben? – simítottam meg gyengéden arcát.

A fiú egy fél mosollyal ajándékozta meg cselekedetemet, majd egy gyors 'köszönömöt' elhadarva már rohant is az öltözőjébe, hogy nyugodtan felkészítse magát mentálisan a nap további részeire.

Elveszetten bolyongtam a számomra még mindig labirintusra hajazó paddockban található épületek közt. Bánni egyáltalán nem bántam, hogy magamra maradtam egy kis időre, ugyanis szeretek a semmin gondolkodva sétálni céltalanul. Néztem a körülöttem sürgő-forgó embereket, akik között a társadalom összes rétegét fel lehetett fedezni. Egy egyszerű segédmunkástól kezdve, a mérnökökön át, egészen a világsztárokig sétáltak velem szemben az emberek. Felettébb érdekes volt megfigyelni, és valamilyen szinten analizálni az ismeretleneket.

Sokszor csináltam ezt, egészen kisiskolás korom óta, hogy amikor a gondolataimban elmerülve unatkoztam, akkor magamban azt játszottam, hogy vajon meg tudom-e tippelni a non-verbális jelekből, hogy hogyan érzik valójában magukat az emberek.

Például, ma láttam egy házaspárt a gyerekeivel. Első ránézésre egy jómódú, idilli családot lát az emberek többsége, de ha jobban megfigyelnék a rejtett jeleket, akkor látnák, hogy valójában mennyire magányos és fáradt a feleség. Mindössze tíz percen át láttam őket, a férfi ez idő alatt, mindössze egyszer szólt a feleségéhez — akkor is csak egy "Hm?"-t —, különben egész végig a telefonját nyomkodta.

Apró jelek, ám ha jobban megfigyeljük a körülöttünk lévőket, azok könnyen észrevehetővé válnak.

A telefonom hangos csörgése zökkentett ki a kis pszichológiai játékomból. Anya keresett, hogy találkozzunk Paddock Club bejárata előtt, hogy együtt tudjunk bemenni oda, és meg tudjam mutatni nekik a helyet. Az női megérzéseimre bízva indultam meg vissza felé remélve, hogy mihamarabb megtalálom a keresett helyet.

Anyáékkal tűkön ülve vártuk, hogy elkezdődjön harmadik szabadedzés. Szerencsére most az egyszer nem hazudott az előrejelzés, délre a pálya aszfaltja már teljesen felszáradt, így én csak remélni mertem, hogy Charles egy halszálnyival nyugodtabb, mint reggel. Anyával a verseny kezdetéig bombáztuk apát a legértetlenebb kérdésekkel, amikre ő egészen nyugodtan válaszolt. Mia dél előtt pár perccel kezünkbe nyomta a Ferraris fülhallgatóinkat, mi pedig izgatottan vártuk, hogy kiguruljanak a pályára az első autók.

Álmaimban sem gondoltam volna, hogy én valaha is azon fogok szurkolni egy szombati napsütéses délelőttön, hogy egy piros színű, fura alakú autó körbe-körbe autózása során minél előrébb kerüljön, de hát érdekes ez az élet nevű fura játék.