𝐛𝐫𝐨𝐤𝐞𝐧 𝐩𝐢𝐚𝐧𝐨 - Charles Leclerc ff. | ✓

𝐭𝐰𝐞𝐧𝐭𝐲-𝐞𝐢𝐠𝐡𝐭𝐡

𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟖.𝟏𝟗.

Amikor anyáéknak azt mondtam napokkal ezelőtt, hogy megszeretném ismerni a vérszerinti apámat, azt komolyan is gondoltam. Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy Jean-Jaques Gasly egy mindössze tíz perces telefon beszélgetés után, fel fogja ajánlani nekem, hogy tartsak velük egy pár napos családi kiruccanásra a Champagne-ban található Gasly borvidékre.

Mondanom sem kell, hogy ököl méretűre zsugorodott a gyomrom, amikor a férfi felvetette az ötletét, de semmiképpen sem akartam megbántani, éreztem a hangján, hogy mennyire izgatott volt, így hát elfogadtam a meghívását. Nem is csak miatta, hanem magam miatt is. Hiszen annak ellenére, hogy borzasztóan megkönnyebbültem attól, hogy anyáékkal sikerült rendeznünk a dolgainkat, Charles hiánya még mindig mázsás súlyként nehezedett a mellkasomra.

Ha bárki kívülről figyelt engem, biztosan azt vette először észre rajtam, hogy mennyire boldog vagyok. Ami igaz is, hiszen anyáékkal remek a kapcsolatom, a barátaimmal rendszeresen találkozok, nevetek, nem zárkózom be, valamint rendesen étkezem is. De ezek egyike sem tudja pótolni azt a személyt, aki a nap minden egyes pillanatában hiányzik. Nem telik el úgy egy perc sem, hogy ne gondolnék rá, viszont mindezek mellett, még mindig úgy érzem, hogy képtelen lennék újra megbízni benne.

Ismét ilyesfajta gondolatokba burkolózva ültem Pierre mellett az anyósülésen, miközben a családi borvidékhez közeledtünk. Tompán hallottam a mellettem ülő fiú és a rádió hangját, hiszen annak ellenére hogy fizikailag jelen voltam, a lelkem mérföldekkel arrébb járt. Csak remélni tudtam, hogy ez a pár napos kiruccanás telefon és internet nélkül segíteni fog a lelki világom helyrerakásában.

– Haló Addie, figyelsz te rám egyáltalán? – pillantott felém szeme sarkából Pierre, miután már egy jó pár perc után sem szólaltam meg.

– Jaj, bocsi mit is mondtál? Szóval nem érted Eloise-t, hogy a kis véletlenszerű kiruccanásotok után miért lett távolságtartó – ismételtem meg azt az egy mondatot amit utoljára hallottam tisztán a fiú szájából.

Nem azért nem figyeltem Pierre-re, mert nem érdekelt mi van vele, hanem azért mert egyszerűen képtelen voltam tíz percnél tovább összpontosítani egyetlen egy dologra. A figyelmem mindig Charles-hoz tért vissza, és ahhoz hogy éppenséggel mi történik vele.

– Kezdem unni, hogy mindketten egyfolytában ezt csináljatok. Ha szeretitek egymást, akkor miért nem kezditek újra? Nem értem miért jó szenvednetek egymás hiányától – rázta meg nagyot sóhajtva a fejét Pierre, miközben elhaladtunk a Champagne tábla mellett.

– Nagyon megbántott Pierre. Nagyon. – néztem kifelé az ablakon – Ráadásul ahogy láttam nem igen hiányzom neki, megtalálta a tökéletes új álmenyasszonyát.

A hetekben felrobbant az internet attól, hogy Charles Leclerc végre megnyugtatta minden egyes összeszorult gyomorral izguló rajongóját, hogy a menyasszonyával még mindig minden a legnagyobb rendben van, nem váltak külön útjaik. A legbosszantóbb az egészben, hogy a posztolt képeken míg eleinte én voltam, azt mostmár felváltotta egy hátulról tökéletesen rám hasonlító idegen leányzó.

– Tudod jól, hogy csak egy média fogás az egész – szorította rá a kormányra alig feltűnően Pierre mellettem.

– Mi is annak indultunk. – zártam le a beszélgetésünket erről a témáról. – Szóval mi is van Elois-sel? – eveztem át egy számomra könnyebbnek tűnő témára.

– Majd elmesélem este, de most megérkeztünk. Üdv a második otthonomban. Hugi – állította le a motort Pierre, egy hatalmas kőből épült villa előtt.