𝐛𝐫𝐨𝐤𝐞𝐧 𝐩𝐢𝐚𝐧𝐨 - Charles Leclerc ff. | ✓

𝐭𝐰𝐞𝐧𝐭𝐲-𝐟𝐨𝐮𝐫𝐭𝐡

𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟕.𝟏𝟖.

– Sziasztok! – köszöntem oda kedves mosollyal a velem szemben álló leányzóknak. Aurora vöröslően tündöklő haját könnyedén sikerült felismernem a Paddock bejárata előtti nyüzsgő tömegben.

Szorosan mellette egy kislány állt, aki a magasságából megítélve biztosan nem lehetett több, mint 4 éves. Mintha a mini önarcképét láttám volna a spanyol lánynak, és nem csak az ugyanolyan színű hajuk miatt hasonlítottak kísértetiesen egymásra.

– Szia! Haló, mit csinálunk, ha valaki köszön nekünk kislányom?

A kicsi meg sem hallotta mit mondott neki az anyukája, annyira le volt foglalva azzal, hogy magába szívja a körülötte történő események minden egyes rezdülését. Hatalmas, mogyoróbarna szemei csillogóan pásztázták a bejárat előtt kiaggatott óriás posztereket. Annyira csodálatos és őszinte a gyermeki öröm. A kislány már attól is elolvadt, hogy a pálya bejáratában állhatott. Nem látott senkit és nagyjából semmit, de még a pályáról kiszűrődő Forma 2-es hangok is tompán, alig-alig hallatszódtak. Ő mégis a legszélesebb mosollyal figyelte hol az anyukáját, hol engem. Látszott rajta, hogy végtelenül hálás volt azért, hogy itt lehetett.

– Szia, Adeline vagyok, de nyugodtan szólíts csak Addie-nek – szóltam hozzá mosollyal az arcomon, miközben leguggoltam hozzá. Jobban szeretek a gyerekekhez úgy beszélni, hogy ne kelljen feltekinteniük rám. Így sokkal könnyebben bátorodnak fel. – És téged hogy hívnak?

– Szia Addie, az én nevem Mila Ambrosia Mollinedo – húzta ki magát büszkén, miközben aprócska kezét felém nyújtotta. Mondanom sem kell, hogy majd' elolvadtam ettől a szeplős kis vörös hajú lánytól.

– Nagyon örvendek Mila – mosolyogtam rá, amire ő csak barna szoknyájának szegélyét megfogva pördült egyet a tengelye körül. – Itt lennének a jegyeitek, – akasztottam a nyakukba – kövessetek engem, még van időnk elkapni néhány pilótát.

– Annyira hálásak vagyunk neked Addie – szólt hozzám Aurora, miközben igyekeztünk egymást nem elveszítve átvágni magunkat a nyomasztó tömegen. – Mila amióta az eszét tudja él-hal a Forma 1-ért, örökre szóló élményt szereztek neki, és ezt nem tudom elégszer megköszönni neked.

– Ugyan Aurora, nem kell megköszönnöd – simítottam meg a vállát óvatosan – És egyébként is a fiúk érdeme az egész. Mila imádni fogja őket, ezt garantálni tudom.

– Kivéve George Russelt. – szólalt meg a vörös hajú kisördög, pont akkor amikor beléptünk a bokszutcába.

– Na, miért nem szereted Georgeot? – kérdeztem kissé meglepetten.

George Russel tipikusan azaz ember volt ebben a sportban, akit kivétel nélkül szinte mindenki szeretett. Nem csoda, hiszen a fiú csupa szív-lélek, az egyik legédesebb srác akivel valaha is összesodort az élet. Ráadásul borzasztóan tiszteli a társait, és az ellenfeleit is egyaránt.

– Hát, – szökdécselt pár métert előre – Anya és Lolo mindig arról beszélgetnek, hogy mennyire undok egy ember. És az én anyukám csak úgy nem szokta ezt mondani az emberekre – mondta Mila, miközben kezeivel gesztikulált. Imádom ezt a kis dívát!

Oldalra tekintettem a mellettem sétáló lányra, akinek már nem csak a haja vöröslött, hanem az arca is. Igyekeztem visszatartani a belőlem feltörni készülő nevetést.

– Mila! Jézus Addie, ne haragudj, ez azért nem igazán úgy van... – kezdett bele Aurora, de a kislánya hamar közbeszólt az elkezdett mondatba.

– Anya. – állt meg előttünk olyan halálosan komoly arccal, hogy most már tényleg nem sokon múlt az, hogy elnevessem magam. – Tudom, hogy azt hiszed, hogy amikor befejezed az esti mesét, egyből elalszok és nem hallom, ahogy Loloval beszélgettek telefonon. De akkor most elmondom, hogy mindent hallani szoktam – kuncogott fel Mila.