𝐛𝐫𝐨𝐤𝐞𝐧 𝐩𝐢𝐚𝐧𝐨 - Charles Leclerc ff. | ✓

𝐭𝐰𝐞𝐧𝐭𝐢𝐞𝐭𝐡

𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟔.𝟐𝟎.

𝐀𝐝𝐞𝐥𝐢𝐧𝐞 𝐅𝐞𝐫𝐥𝐚𝐳𝐳𝐨

Nem a legkipihentebben keltem fel reggel, a függönyök résén átszűrődő napsugarakra, de határozottan a legboldogabban. Charles két karjával hátulról ölelt szorosan egész éjszaka, mintha csak attól félt volna, hogy mire felkel már nem leszek mellette.

Óvatosan átfordultam jobb oldalamról a balra, hogy szembe tudjak feküdni a fiúval. Elsőként a nyugodt, és egyben fáradt arcát figyeltem meg jobban, mint eddig. Sűrű szempillái miatt Charles-t már nem csak szimplán helyesnek, hanem gyönyörűnek nevezném.

Jézus, ha ezt most hallaná, tuti megdobna pár párnával!

Még mindig képtelen vagyok feldolgozni a tegnap estét. Minden olyan csodás, és tökéletes volt! Soha, de soha nem hittem volna, hogy bárki is képes lesz nálam elérni azt, hogy ne undorodjak attól, hogy megérintenek. Erre jött Ő, az édes mosolyával, a cinikus hangnemével, a gyengédségével, én pedig úgy érzem végre békére és nyugalomra találtam. Egy igazi otthonra, amit a szüleim hiába próbáltak foggal-körömmel megteremteni nekem az elmúlt években egy gyönyörű, hatalmas és méregdrága házzal. Rájöttem, hogy az otthon fogalma nem egy tárgy, hanem az a személy, aki mellett biztonságban érzi magát az ember. Aki megnevettet, amikor szomorú vagy, aki odahúz magához amikor arra a legnagyobb szükséged van. És aki egy életen át kitart melletted jóban rosszban, még olyankor is amikor kikergetitek egymást a világból.

– Jó reggelt Törpe! – simította meg az arcomat ki sem nyitva a szemét Charles, ezzel megzavarva magvas gondolatmenetemet.

Zöldes barna szemeiből csak úgy áradt a fáradtság. Bal kezével könnyedén átkarolta vékony derekamat a pólóm alatt, és egy hirtelen mozdulattal teljesen magához húzott.

– Mikor fogsz végre leállni a magasságom miatti cinkeléssel? – forgattam meg a szemem nevetve. Hiába az, hogy fülig szerelmes vagyok a srácba, valami soha nem fog változni.

– Ne tagadd, tudom hogy imádod, ha Törpének hívlak – húzott derekamnál fogva közelebb magához.

Fejét nyakamba fúrta, és apró csókokat hagyott fedetlen bőrömön. Minden egyes érintésére beleborzongott az egész testem. Ha akarnám se tudnám tagadni, mekkora hatással van rám.

– Fel kéne kelnünk, még rengeteg dolgunk van mára – szóltam hozzá, miközben megpróbáltam kibújni karjai közül, természetesen sikertelenül. – Charles, egyre a pályán kell lennünk – néztem rá komolyan, de a fiú huncut, kisfiús nézése miatt megtörtem, és csak mosolyra húztam a számat.

– Most még csak tíz óra van – csókolta meg nyakamat – Ami azt jelenti, hogy még van bő egy óránk, hogy lemenjünk reggelizni. Az még rengeteg idő. Egy óra alatt megváltom neked az egész világot – simított végig az oldalamon – Többször is.

Charles kezeit derekamról a fenekemre csúsztatta, majd egy hirtelen mozdulattal magára húzott. Nevetve dőltem mellkasára miközben kezeimmel igyekeztem felfedezni a fiú felsőtestének minden egyes részletét. A boxeralsójának vonalát megérintve Charlesból egy felszabadult sóhaj szaladt ki, aminek hatására még szélesebbre húzódott az arcomon a mosoly. Rá kellett jönnöm, hogy szeretem azt, ha én irányítok, az önbizalmamra pedig kifejezetten jó hatással van az, hogy látom, és nagyon is érzem a fiú mennyire gyönyörűnek, és kívánatosnak lát engem.

A szavak nekem mindig is nagyon keveset értek. A "Szép vagy Adeline, könyörgöm hidd már el!", vagy a "Te tisztában vagy a dagadt szó jelentésével? Mert te eszméletlen vékony vagy" mondatokat már számtalanszor hallottam az életem során, de minidg csak leperegtek rólam. Tudom, mennyire könnyű kimondani dolgokat, amiket valószínüleg nem is gondol komolyan az ember csak tudja mit szeretne hallani a másik, így számomra a szavak jelentősége az évek során erősen hanyatlani kezdett. A cselekedetek, az arckifejezések. Ezek azok, amiket ösztönből teszünk, és amit egyszerűen nem tudunk befolyásolni. Nem véletlen, hogy azt mondjuk a másiknak, hogy "Ne is tagadd, az arcodra van írva".