𝐛𝐫𝐨𝐤𝐞𝐧 𝐩𝐢𝐚𝐧𝐨 - Charles Leclerc ff. | ✓

𝐞𝐥𝐞𝐯𝐞𝐧𝐭𝐡

𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟓.𝟏𝟗.

𝐀𝐝𝐞𝐥𝐢𝐧𝐞 𝐅𝐞𝐫𝐥𝐚𝐳𝐳𝐨

Reggel a függönyök közötti apró résen beszűrődő napsugarak simogatására ébredtem. A ma hajnalban történt megrázó eseményeinek fájdalmas emlékképei még itt-ott felevenültek gondolataimban, de amilyen gyorsan csak tudtam elnyomtam azokat. Ma fontosabb dolgom is akad, mintsem saját magamat sajnáltatni.

Kómásan fordultam át a jobb oldalamról a balra, majd kinyitva szemeimet a mellettem lévő helyet pásztáztam, ami olyan üresen terült el mellettem, hogy ha nem sötét szürke ágyneműbe burkolózva feküdnék, még azt hinném a saját szobámban tartózkodok éppen. De pontosan jól tudtam, hogy Charles szobájában aludtam el valamikor a hajnali órákban. A hűvös időre való tekintettel még inkább magamra húztam a meleg paplant, ami Charles közelségének hiánya miatt aligha melegített fel.

Meglepően hiányoztak védelmező karjai a derekam körül.

Pár percet adtam magamnak, hogy felkészítsem testemet az ágyból való kikelésre, majd az anyukámtól tanult módszer alapján, egyik pillanatról másikra fénysebességgel pattantam ki a takaró melegsége alól. Anya mindig is azt a hitet vallotta, hogy azokat a dolgokat amikre nehezebben tudom rávenni magam, vagy éppenséggel hezitálok valamin, a legegyszerűbben a "ragtapasz-elv" alapján fogom tudni majd véghez vinni. Ez egyébként a legegyszerűbben elmagyarázva annyit jelent, hogy minél gyorsabb véghez visszük a nehézségeket, annál könnyebbnek és egyszerűbbnek fogjuk érezni az adott dolgokat. Mint amikor a ragtapaszt tépjük le magunkról: a lassú mozdulat sokáig, és nagyon fáj, míg a gyors csak egy pillanat erejéig.

Lépteim egyből a konyhába vezettek, mivel ez volt az egyedüli helyiség ahonnan valamiféle kis zörej is hallatszódott. A folyosó végén apró mosollyal a számon dőltem neki a fehér falnak, miközben tekintetemet le sem tudtam venni az éppen fütyörészve reggelit készítő Charlesról. Vagyis jobban megfigyelve, inkább csak próbálkozott az étel elkészítésével, ugyanis a fiú éppen egy félig nyers, szakadt palacsintát dobott ki a szemetesbe. Női megérzésem pedig azt sugallta, hogy van ott több ilyen is, ahová az előző került.

– Segítek – léptem mellé óvatosan. Charles tekintete elidőzött meztelen combjaimon egy ideig, amitől először szörnyen zavarba jöttem, de a fiú amint ezt észrevette szemeit egyből arcomra vezette.

– Jó reggelt Line – mondta Charles, aki már piros színű Ferraris pólójában támasztotta a márványpultot. Fogalmam sem volt mennyi lehetett az idő, de mivel a fiú már teljes hadi felszerelésben állt, gyanítottam, hogy nemsokára indulnia kell. – Palacsintát szerettem volna csinálni neked, de úgy látszik ezt a szintet még nem ütöm meg. De esküszöm neked, a rántottám isteni finom.

– Jó reggelt – mosolyogtam rá kedvesen – Hm, azért azt majd én letesztelem. Apukám szerint egész Európában én csinálom a legjobb rántottát, szóval majd meg kell mérkőznöd velem! – Charles csak egy jót nevetett rajtam – Egyébként ízre nagyon finom, csak az állagával van baj, de azt mindjárt orvosolom, és akkor meg tudjuk sütni őket együtt. Elleshetsz tőlem pár titkos taktikát. Vagy nagyon sietsz? Hányra kell ma a paddockban lennünk?

– Kettő előtt egy picivel kell odaérnem – hangsúlyozta ki az utolsó szót, amire kérdőn kaptam oda a fejem – Line, ma maradj itthon és pihenj inkább. Megterhelő volt lelkileg a tegnapi nap neked, nem szeretném ha ma kikészítene a sok idegen ember, és habár nem egy hosszú idő az amikor egyedül kéne hagyjalak kicsit, de a történtek után nyugodtabb lennék, ha ma itthon lennél, biztonságban.

Megdöbbentettek a fiú komoly szavai. Egyrészt, megmelengette a szívem, hogy így aggódik értem, másrészt viszont borzasztóan kiakasztatott az amit mondott. Különösen jól esett, hogy nem akart beszéltetni, és nem akarta mindenáron átbeszélni a hajnali dolgokat. Tudta, ha majd úgy érzem, úgyis megnyílok neki.