𝐛𝐫𝐨𝐤𝐞𝐧 𝐩𝐢𝐚𝐧𝐨 - Charles Leclerc ff. | ✓

𝐟𝐢𝐫𝐬𝐭

𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟓.𝟎𝟓.

Monaco.
A hely, ahol szabad lehetsz, a hely ahol igazán élhetsz. Avagy, a milliomosok játszótere. Luxus, fényűző életmód és csillogás — ha röviden le kéne írnom az országot, biztosan ezeket a szavakat használnám. Szerte az egész világból érkeznek ide az emberek egy jobb, szebb, tökéletesebb élet reményében. Monaco, a kifogyhatatlan lehetőségek tárháza.

És hogy nekem mit jelent ez a hely?
Egy kiváló menedékhelyet, ahol senkit nem érdekel ki vagyok, milyen háttérrel érkeztem. Ahol én is csak egy szürke kisegér vagyok elvegyülve a tömegben — nekem pedig, pont erre volt szükségem. Csak magam mögött akartam hagyni a múltamban történt sötét foltokat, és egy új, jobb Adeline-né akartam válni. Tiszta lappal kezdeni az életem.

Magabiztosan lépkedtem Monte-Carlo utcáin. A város mesés volt, sok helyen jártam már, de még soha nem láttam ehhez fogható helyet. Különösen tetszett benne az, hogy mennyire kicsi volt, hogy a város egyik végéből a másikba át lehet jutni maximum 20 perc alatt. Ez Milánóhoz képest egy áldás volt.

A lakás amit apa szerzett nekem a főút mellett helyezkedett el, a kilátás az apartmanból csodaszép volt. Egyből bele is szerettem az egész, kicsike városba. Szerencsés helyzetben éreztem magam, hiszen nagyon kevés 21 éves lánynak adatik meg egy ekkora lehetőség.

Hiába volt már délután 5, még mindig forrósság honolt Monacóban. Ahogy a főnök kérte, egy egyszerű fehér pántos felsőben és egy fekete rövidnadrágban szeltem bátran az utcákat. A lakás és a munkahelyem között aligha volt 500 méter, az út nekem mégis sokkal tovább tartott mint kellett volna. Minden egyes padnál megálltam, ahol egy kicsike kilátást is nyerhettem a város mellett közvetlen elhelyezkedő tengerre. Egyszerűen képtelen voltam betelni a látványtól, szerelmes lettem Monte-Carlóba.

Pont időben léptem be a bár előterébe. A hely lehengerlően gyönyörűen festett, oda meg vissza voltam érte, a kollégáim pedig mind velem egykorúak voltak, és roppant segítőkészek, így mosolyogva indultam meg a pult előtt tömörülő kis csapathoz.

–  Addie! –  kapta el váratlanul az unokanővérem a kezem. Miután visszanyertem eredeti állapotom a rövid szívinfarktusom után, mosolyogva vontam ölelésbe az előttem álló lányt.

–  Chia, szia drága! Izgulsz az első komolyabb munkanapod miatt? –  mosolyogtam rá. Az unokanővérem hiába volt 26 éves, gyönyörű babaarca és tejföl szőke haja miatt vagy 18-nak nézett ki maximum. Csodálom, hogy nem kérték el a személyiét az őrök a belépéskor.

–  Ne is mondd, sík ideg vagyok – fújtatott idegesen –  Antoine rengeteg mindennel bízott meg, nem szúrhatom el a bár nyitó estéjét! –  tördelte ujjait idegességében –  Habár, ha ilyen szép pultos lány fogja kiszolgálni a vendégeket mint te, akkor legalább a bevételtől nem kell félnünk!

–  Haha, nagyon vicces vagy –  mosolyogtam rá –  Hiányoztál, örülök, hogy együtt fogunk dolgozni és hálás vagyok, amiért bevállaltad ezt a kis hazugságot értem –  suttogtam, hogy csak ő hallja amit mondok.

Apukám részéről ízig-vérig olasz, míg anyukám részéről francia származású vagyok — legalábbis, ha jól tudom.

Annak ellenére, hogy Chiara apa nővérének a lánya, még egész kicsi koromban költöztek el Spanyolországba, így a lánnyal nagyon ritkán láttuk egymást a fiatal éveinkben. Aztán ahogy felnőttünk, úgy kezdtünk el egyre inkább egymásra találni, és a rokoni kapcsolaton túlnyúlóan, legjobb barátnőkké váltunk.

Talán ő az egyedüli, akiben valaha is őszintén megbíztam.

–  Ugyan, tudod hogy bármikor. Viszont ne haragudj, de rohannom kell, Antoine hívott, hogy valami gond történt az egyik beszállítónkkal! –  épp, hogy kimondta a mondatot, már arrébb is rohant, hogy felvegye a kezében megállás nélkül csörgő telefont.