𝐛𝐫𝐨𝐤𝐞𝐧 𝐩𝐢𝐚𝐧𝐨 - Charles Leclerc ff. | ✓

𝐬𝐞𝐯𝐞𝐧𝐭𝐡

𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟓.𝟏𝟒.

Egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni, annyira ledöbbentem Charles mondatától. Játsszam el, a menyasszonyát? Nem, nem és nem. Azért jöttem el otthonról, hogy itt szabad lehessek, a magam ura, erre most hagyjam, hogy egy szinte teljesen ismeretlen férfi szabályai szerint éljek?

– Tessék? – csak ennyit tudtam kinyögni. Legszívesebben megpofoztam volna a fiút dühömben. Mit tettem én az univerzum ellen, hogy egy hetet nem hagy nekem meg békésen és nyugodtan?

A fiúkról közben meg is feledkeztem, de szerencsére ők is érezték a szituáció kínosságát, így még mielőtt én megtehettem volna, ők bontották a hívást.

– Line, tudom, hogy most hatalmas dolgot kérek tőled, de nem engedhetek meg most magamnak egy ekkora drámát. Búcsút inthetnék nem csak a Ferrari ülésemnek, de az egész Forma 1-nek is – ült le mellém az ágyra fiú.

Nem néztem rá. Egyszerűen képtelen voltam. Dühös voltam rá, dühös voltam a barátaimra, de legfőképp mérhetetlenül haragudtam magamra. Pontosan jól tudtam, hogy nekem nem szabad férfiak és alkohol közelébe mennem, mert annak mindig óriási balhé a vége. Most még is megtettem, nos miért is? Hogy megkérje egy helyi híresség a kezem hajnalok hajnalán részegen!

Csodás Adeline, de tényleg. Ennél szarabb helyzetbe nem is lehetnél. Jelenleg szívesebben feküdnék be egy vonat alá is.

– Meddig? – még mindig magam elé meredve érdeklődtem a fiútól a részletek után.

– Az idei szezon végéig.. – mondta halkan, mintha még maga sem akarná elhinni kimondott szavait – De természetesen nem ingyen kérem, ha ez számít bármit is.

Pénz. A mai rohadt világban minden erről szól. Szeretet, odafigyelés, törődés, ezek mit sem érnek már manapság embernek, ha pénzük nincsen. Hányingerem támadt a szótól. Ha egy olyan tehetős családban nő fel az ember mint én, akkor pontosan meg fogja látni az emberek legundorítóbb oldalát. A pénzéhességet, a nemtörődömséget, az üres emberi kapcsolatokat.

– Nem kell a pénzed, köszönöm. – Rideg, és távolságtartó voltam. Undorodtam mint Charlestól, mint pedig saját magamtól.

– Mondj valamit kérlek – érintette meg óvatosan kézfejemet a fiú. Dühösen fordultam felé, szemeim könnytől áztatottak voltak.

– Mégis mit szeretnél mit mondjak? Azt, hogy jaj de örülök, hogy egy olyan emberrel kell élnem, akit nem is ismerek? El kell játszanom azt, hogy szerelmes és törődő menyasszonyod vagyok. Szembe köpöm saját magam, és az értékrendem azért, hogy téged segítselek. De már megszoktam. Mindig én vagyok az aki feláldozza saját magát. Pont ezért jöttem el Milánóból! Hogy egyedül legyek, hogy észrevétlen legyek. Hogy azt a sok szart ami ott velem történt hátra hagyjam! És mit kaptam érte cserébe az élettől? Még nagyobb szart a nyakamba. Ugyanott vagyok ahonnan indultam. Sőt, mélyebben. Szóval Charles, ne haragudj ha nem tudok ehhez az egész színjátszósdihoz mosolygós arcot vágni, amikor 17 évesen ugyanilyen szituációba kerültem, azzal a különbséggel, hogy akkor nem tudtam róla!

Fel-alá járkáltam a hálószobában. Üvöltöztem vele, zokogtam, teljesen kiborultam. Olyan információkat osztottam meg a fiúval, amit soha nem gondoltam volna, hogy a pszichológusomon kívül bárki is hallani fog valaha. De most mégis megtörtént.

Adeline Ferlazzo álarca nemcsak hogy megrepedt, de egy pillanatra még darabokra is tört.

– Line, sajnálom – mondta Charles. Felállt az ágyról, elém lépett, és megfogta idegesen gesztikuláló kezeimet – Mindent. Hidd el, hogy én sem repdesek az örömtől, hogy ezt kell tennem veled, de meg van kötve a kezem. Azt viszont megígérem neked, hogy megpróbálom ezt az egy évet minél elviselhetőbbé, és jobbá tenni neked.