𝐛𝐫𝐨𝐤𝐞𝐧 𝐩𝐢𝐚𝐧𝐨 - Charles Leclerc ff. | ✓

𝐟𝐨𝐮𝐫𝐭𝐡

𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟓.𝟏𝟑

– Szóval miután többször is kioffoltad magát az élő Charles Leclercet, az ágyában kötöttél ki?! Van fogalmad róla mennyire szerencsés vagy? – hüledezett az előttem fekvő Chia.

A délután folyamán áthívtam Chiarat és Gent egy kis csajos délutánra, ami eddig mindössze az én faggatásomból állt Leclerről. Az egy hete történt hajnali beszélgetésünk óta nem hallottam semmit sem a fiúról, ugyanis még mielőtt ő felkelt volna, elhagytam a házát.

– Egy, nem az ágyában aludtam, hanem egy vendégszobában. Kettő, nem válthatnánk már témát? – forgattam meg szemeimet.

– Nem. Hihetetlen, hogy voltál a házában, de az még inkább, hogy elszöktél onnan! Neked teljesen elmentek amúgy otthonról? – nevetett Gen a szőnyegen ülve.

– Tudod hány lány képes lenne már csak azért ölni, hogy Charles Leclerc hozzáérjen akár csak egy másodpercre is? – szállt be ismételten a beszélgetésbe Chiara.

Utáltam, ha egy embert ennyire körbeugrálnak és rajonganak érte, főleg ha javarészt azért, mert jól néz ki. Fogalmuk sincs a lányoknak, hogy a fiú milyen is valójában, ők mégis istenítik, ez pedig engem idegesített, hiszen Charles mégiscsak egy halandó, nem pedig valami mennyei prófécia.

– Figyeljetek, én nagyon szívesen odaadom nektek, a tiétek lehet, de ha még egyszer kimondja valaki a nevét, én esküszöm leugrok valahonnan – sóhajtottam egy nagyot.

Gen és Chiara a fejüket csóválták a földön ülve. Egyszerűen képtelenek voltak felfogni, hogy mégis hogy lehet az, hogy nem ájulok el menten a srác létezésétől. Arról nem is beszélve, hogy milyen ember vagyok már, hogy adódik a lehetőség, hogy rávessem magam, és nem élek vele.

Gondolatmenetemet a kaputelefon hangosan csörgő hangja szakította félbe. Kérdőn néztem a lányokra, hiszen tudtommal rajtuk kívül nem vártam a mai nap folyamán senkit sem.

– Igen? – szóltam bele félve a telefonba, hiszen a barátnőimen kívül senki sem tudta, hogy hol lakok.

– Charles vagyok, beengedsz? – szólalt meg az előbb említett férfi hangja, amitől teljesen kirázott a hideg. A lányok kezeiket szájuk elé helyezve próbálták visszatartani a nevetésüket. – Adeline, ha nem szeretnéd, hogy perceken belül paparazzok hada lepje el a lakásod, akkor inkább nyisd ki az ajtót – türelmetlenkedett a vonal másik végén Charles, aminek hatására azonnal megnyomtam a gombot, ami kinyitja a lenti ajtót a fiú lépcsőházba való beengedésére.

Nem akartam beengedni. Egyszerűen a jelenléte teljesen felborította a józan gondolkodásom, úgy éreztem nem tudom visszafogni magam, ha egyedül kell maradnom vele egy légtérben, akár pár percnél is tovább.

– Kell segítség, vagy magadtól fogsz véget vetni az életednek? – kérdezte nevetve Imogen miután meglátta savanyú arckifejezésem. Válaszadás helyett, szimplán csak bemutattam neki nőisen.

Perceken belül kopogtak az ajtómon. Óvatosan léptem oda a kilincshez, és lassan nyomtam le azt, hogy a lehető legtovább tudjam húzni az időt. Gondolatban igyekeztem felkészülni a fiú érkezésére, ám miután az ajtó teljesen kinyílt, földbe gyökerezett a lábam.

Charles vizes hajjal, fekete edző szettben állt előttem, aminek hatására nagyot kellett nyelnem. Az átlagosnál is sokkal jobban nézett ki. Haja kócos volt, arca borostás, zöldes barna íriszei pedig tetőtől talpig végig mértek engem. Kellemetlenül éreztem magam, hiszen rajtam csak egy fekete biciklis nadrág, valamint egy oversized bézs pulcsi volt, a hajam pedig kusza kontyban állt fejem tetején.