𝐛𝐫𝐨𝐤𝐞𝐧 𝐩𝐢𝐚𝐧𝐨 - Charles Leclerc ff. | ✓

𝐭𝐰𝐞𝐥𝐟𝐭𝐡

𝟐𝟎𝟐𝟏.𝟎𝟓.𝟐𝟏.

A csütörtöki napunk legfőképp rohanásból és idegeskedésből állt. Charles az első szabadedzésen mindössze csak egy kört tudott menni, mert probléma történt a váltójával, amit szerencsére a második szabadedzésre már kitudtak cserélni, így elsőként ért célba sokaknak meglepő módon a délutáni futamán.

Szóval a tegnapi nap egy kész érzelmi hullámvasút volt, a verseny miatt alig néhány szót tudtam csak váltani Charlessal, így legtöbb időmet Lorával töltöttem. Próbáltam érdeklődni nála Max felől, hogy mégis mi történt köztük amiért a lány ennyire haragszik rá, de Lora csak annyit mondott, hogy majd később, egy nyugodt helyen elmeséli nekem az egész történetet.

Anyáék is megérkeztek Monacóba valamikor a hajnali órákban, így Charlessal most legfőképp a pár órán belül elkezdődő közös vacsorára koncentráltunk leginkább. Örültem neki, hogy végülis jól fejeződött be a fiú tegnapi napja, az elmúlt napok elég stresszesre sikerültek neki, jó volt végre kicsit boldognak és felszabadultnak látni.

Charles éppen a konyhában ügyködött valamin, és ez alatt a kevés idő alatt már
megtapasztaltam, ha a fiú a konyhában dolgozik valamin, akkor arról jobb tudomást sem venni, így én a nappaliból feltápászkodva a terasz felé vettem az irányt.

Monaco utcái kicsit sem voltak csendesek vagy nyugodtnak mondhatóak, mégis soha nem voltam még ennyire kiegyensúlyozott mint itt. Letelepedtem a kényelmes kinti ülőgarnitúrára, és csak néztem ki a fejemből. Akarva akaratlanul a tengeren akadt meg a tekintetem, ami mint mindig, most is elvarázsolt.

– Hoztam neked valamit – állt meg előttem Charles, miközben kezeit háta mögé helyezte, hogy ne lássam meg még véletlenül sem mit rejteget.

– Jézus, mondd hogy nem él! – ijedtem meg hirtelen, ugyanis óvodás koromban egy kisfiú ilyen ürüggyel dobott rám egy békát. Charles nevetve rázta meg fejét.

– Gondoltam megérdemeljük egy ilyen hét után – mondta, majd a kezembe nyomott egy nagy tálnyi csokifagyit. 

– Juj, köszönöm Charles! Ez a kedvencem! – vettem ki rögvest a kezéből a fagyit mosolyogva – A konyha egyben maradt?

– Nagyon vicces kedvében van ma valaki, haha – öltötte ki rám a nyelvét Charles, de nem sokáig tudott haragudni rám, pár percen belül mindketten hangos nevetésben törtünk ki – Na Törpe, csússz arrébb!

Nevetve húzódtam el jobbra kicsit, hogy Charles is elférjen mellettem. Csendben, mindketten elmerülve gondolatainkban ettük egymás mellett a hűsítő édességet.

– Izgulsz? – kérdeztem tőle, miközben az utolsó csoki cseppeket igyekeztem lenyalni a kanál hátuljáról.

Nem tudnám felidézni mikor ettem utoljára bűntudat nélkül édességet. A pszichológusomnak évekbe telt csak az, hogy néha-néha belekóstoljak a hízlaló ételekbe, de vagy hét nyolc éve nem ettem pár falatnál többet belőlük. Most valahogy jól esett, és úgy éreztem ennyi örömet megadhatok a testemnek.

– Hát őszintén, per pillanat a szüleiddel való találkozástól jobban, mint a holnapi időmérőtől – túrt bele enyhén vizes barna hajába.

Nagyot nyeltem, ugyanis én nem féltem, hanem egyenesen rettegtem az esti vacsorától. Nem Charles, hanem inkább magam miatt. Soha nem tudtam hazudni a szüleimnek, és nem vagyok benne biztos, hogy nem - e fogok kudarcot vallani az este folyamán.

– Charles el kell neked mondjak valamit – szólaltam meg pár perc hallgatás után. A fiú arcára azonnal aggodalom ült ki, és alig észrevehető módon, de közelebb húzódott hozzám.