Beantown (Shownu x Kihyun Monsta X ff.)

1. Rész

Október közepe, reggel hat óra volt.  Ebben a korai időpontban még félhomály uralta a kikötőt, a hamarosan felkelő napsugarak csupán a magaslati pontokról, a felhőkarcolók tetejéről köszönhettek vissza a már ébredező város lakóinak. Itt... Minden napfelkelte sorsok megpecsételődését, életek megváltozását jelenti, hol pozitívan, hol negatívan. Az egyébként folyton nyüzsgő metropolisz szűk utcáin, terein most többnyire sűrű köd folydogált a járókelők között. Talán... Egy olyan ember, aki itt, ebben a különleges városban élte le az egész eddigi életét, nem is tudna különbséget tenni; vajon az időjárás vagy a szennyezett, szmogos levegő okozta a látási viszonyok romlását? Egy messziről jött utazó azonban jól ismeri mindkettőt. Ez az utazó pedig én volnék.

Honnan is érkeztem, és hová? A szülőhazámból, Dél-Koreából indultam el a hosszú utazásra, a tengerentúlra. Hogyan is nevezhetném? A város a hegyen? Vagy esetleg... Babváros? Valamiért rögtön megtetszett ez a név, amikor először olvastam az interneten. Hívjuk egyszerűen csak hivatalos nevén.

Boston.

Azért döntöttem úgy, hogy hátrahagyom a családomat, a barátaimat, hogy egyetemi tanulmányaim lezárása után tapasztalatot szerezhessek. Egy nagyszerű, kihagyhatatlan lehetőség adódott, egy fél évre szóló munkalehetőség, mondhatni, egy „továbbképzés", hogy a gazdasági szakmám legjobbjai között lehessek, amint hazatérek Szöulba.

Emlékeztek, hogy az imént „különleges"-ként jellemeztem a várost? Nos, a benne élők teszik azzá.

Szóval, ezen a borongós, igazi őszi kora reggelen én madártávlatból figyelhettem életem elkövetkezendő hat hónapjának színterét. Nem volt újdonság a nagyvárosi életvitel, de valami mégis olyan más volt. Nem tudtam volna megmagyarázni, de... Valósággal beleborzongtam, ahogy a repülőgép lassan ereszkedett a felhőkarcolók magasságába. Ezekben a pillanatokban tengernyi gondolat és olykor-olykor ellentétes érzelem kavargott bennem, de abban biztos voltam, hogy nem szabad idegesnek lennem, hiába volt az egész utazás egy nagy mérföldkő az életemben.
Nem tehettem róla, valamennyire mégis tartottam az egésztől. Egy feszült szusszanással fordítottam el fejemet, amikor már csak egy-két perc választott el minket a landolástól. Tekintetem találkozott is útitársam fáradt, de nyugalmat árasztó, sötét szemeivel. Ő volt az egyetlen, aki miatt valamelyest biztonságban éreztem magam a legidegenebb helyen is. Én és a már meglehetősen idős tanítóm kiskamasz korom óta ismerjük egymást, akkor vált az angoltanárommá. A szüleim szerették volna, ha fiatalon elkezdek komolyan foglalkozni a tanulással, így felvették Őt a magántanáromnak. Még csak a harmincas éveiben járt, amikor Koreába emigrált, tökéletesen beszéli a nyelvet, és... Mondhatni vele nőttem fel. Nagyon sok időt töltöttünk együtt, mindig is úgy bánt velem, mintha a saját fia lennék, így hamar ráragadt a „Papa" megszólítás. Soha sem kellett magáznom őt, mert attól kezdve, hogy a szárnyai alá vett, a szívébe is befogadott. Akárcsak én őt. Mivel gyakorlatilag ennek az utazásnak is tanulmányi céljai voltak, kérdés nélkül összepakolta a holmijait, hogy velem lehessen ebben az időszakban is. A szüleim is nagyon örültek ennek, hisz hába nőttem fel, ugyanúgy féltettek engem egyedül elengedni. Ráadásul Papa valahol a közelben töltötte fiatalkorát, így Bostont is ismerte valamennyire.

– Ha leszálltunk, indulhatunk is a lakáshoz. Az úton majd telefonálok a tulajnak, ahogy megbeszéltük – mosolyodtam el lágyan, majd egy nagy levegővétellel néztem ki az ablakon megint.

– Jaj, mire vállalkoztunk, Son Hyunwoo! Már alig várom, hogy vízszintesben lehessek egy kicsit – nevetett halkan a mély, nyugtató hangján a mellettem ülő őszes bácsi, amire az én mosolyom is őszintébbé vált.

Hamarosan megtörtént a földet érés pillanata, néhány perc múlva pedig indultunk is a csomagjainkért. Ekkorra már valamelyest kivilágosodott az ég, de a napsugarakat egyre több felhő takarta. Kabátomat szorosabban összehúzva magamon fogtam sietősebbre lépteimet, majd amint magunkhoz vettük bőröndjeinket, utunk a reptér előtti parkoló felé vezetett. Olyan... Furcsa előérzetem volt. Hatalmasat dobbant a szívem, és mintha elnehezedett volna a tüdőm is. Valószínűleg csak izgultam a költözés miatt. Mától szinte... Egyedül leszek.