Beantown (Shownu x Kihyun Monsta X ff.)

17. Rész

Egy pillanatra úgy éreztem, mintha eltompult volna a körülöttem lévő világ, csak bokámra helyeztem kezemet, és egy nagyot sóhajtva hunytam le szemeimet. Hallottam, hogy Hyungwon újra és újra megszólított, de most nem tudtam odafigyelni szavaira, miután túltettem magam a kezdeti ijedtségen, összeszorított ajkakkal figyeltem az erősen sajgó pontot. Próbáltam megmozdítani lábfejemet, ami sikerült is egy pár millimétert, de mindez pokoli fájdalommal járt. Belenyugvással fogadtam el új kollégám segítségnyújtását, belé kapaszkodva álltam féllábon, amíg ő hívott egy taxit. Éppen a takarítónéni diktálta neki a telefonszámot, amikor megérkezett a közvetlen felettesem, a főnököm. Szerencsére empatikusan állt ehhez az egész helyzethez, és jókor volt jóhelyen, mivel Hyungwon egyébként sem tudott volna elkísérni a helyi kórházba, haza kellett indulnia. Egy széken ücsörögve vártam, majd amikor a főnök leparkolta drága autóját a bejárat előtt, visszasietett hozzám. A középkorú, őszes hajú, tekintélyt parancsoló férfi készségesen segített nekem beülni a járműbe, majd egyenesen a klinika felé vettük az irányt.

A város ebben az időpontban nagyon nyüzsgött, mindenki ekkortájt indult haza a munkából, így megnőtt a menetidő a körülbelül tízpercnyire lévő intézetig, ennek ellenére felettesem nem tűnt idegesnek. Hiába nem bánta a dolgot, hogy ilyen kitérőket kell tennie, én szörnyen kellemetlenül éreztem magam. Zúgott a fejem a sok gondolattól, a lábam pedig szüntelenül sajgott, sőt, valószínűleg el is kezdett feldagadni, mivel egyre kényelmetlenebb lett zoknim és cipőm. Még ezekben a pillanatokban is próbáltam elhitetni magammal, talán mégsem tört el, csak egy kis zúzódás... De az idealizált elméleteim mögött nagyon is tisztában voltam vele, hogy nem fogom ennyivel megúszni.

A kórházba érve rögtön kaptam egy tolószéket, a főnökkel beszéltünk pár szót, de neki mennie kellett, így egy ápoló tolt be a sürgősségi egészen tömött folyosójára. Felvették az adataimat, majd csak bámultam ki a fejemből, a szemben lévő fehér falat néztem. Utáltam ezt az érzést. Utáltam, hogy másoktól kell függenem, hogy mások terhére leszek az elkövetkezendő időszakban. Teljes szívemből gyűlöltem, hogy hiába kellett volna elmennem a mosdóba, arra sem lettem volna most képes egyedül. Nagyon dühös voltam magamra, amiért a saját figyelmetlenségem miatt történt a baleset, ami ebbe a kényelmetlen helyzetbe kényszerített. Én... Mindig is egyedül voltam. Nincsenek testvéreim, gyerekként is inkább egymagam játszottam, tizenévesként hamar önállósodtam hasonló okokból. Független egyetemista éveim után is azért tudtam viszonylag könnyen otthagyni az otthonomat, mert én így szoktam meg. A problémáimat is jobban szeretem egyedül megoldani, most pedig az elkövetkezendő néhány hétben egyes alapvető létszükségleteimet sem fogom tudni ellátni valaki segítsége nélkül. Kiszolgáltatott lettem.

Az önostorozással olyan gyorsan elrepült az idő, - vagy csupán nem kellett olyan sokat várni, mint számítottam rá - hogy már hívtak is a vizsgálóba. Itt szabadítottak meg a lábamat szorító lakkcipőtől és fekete zoknitól, a látvány pedig elég egyértelműen törésre utalt. Nem is húzták az időt, áttoltak egy másik folyosóra, itt a röntgenre kellett várakoznom, most már fázó, meztelen lábfejjel. Ahogy hallgattam a fali óra kattogását, újra elmélyedtem gondolataimban, akkor jutott eszembe, bizony ez nem lesz egyszerű pénzügyi szempontból sem. A biztosításom fedezni fogja egy részét, de el is könyveltem magamban, egy időre lemondhatok az autóbérlésről.

Amíg nem szólítottak, folyamatosan szörnyülködve néztem egyre nagyobb méretet öltő bokámat, könyökömön támaszkodva sóhajtottam egy nagyot. Én csak túl akartam lenni ezen.

Amikor végre behívtak, a röntgenfelvétel pedig egyértelműen kimutatta a törést, ami szerencsére nem járt elmozdulással, egyszerre szomorodtam el és könnyebbültem meg. Legalább műteni nem kellett.