Beantown (Shownu x Kihyun Monsta X ff.)

30. Rész

Pár pillanatig elbambulva figyeltem Kihyun arcát, ahogy pedig a reakcióhiány miatt ráncolni kezdte a homlokát, rábólintottam. Rögtön arra gondoltam, hogy ahogy én megismertem őt, más esetben már dacból azt feltételezte volna, nem szeretném elfogadni az ajándékát és megsértődött volna, de most nem tette. A szívem hevesebben kezdett verni. Itt valami komoly dologról lehet szó.

Nem nagyon akartam kellemetlen helyzetbe hozni, így tényleg nagyon siettem, a fürdőszobából hoztam neki egy törölközőt, hogy megszáríthassa az esőzéstől vizes tincseit. Ahogy átnyújtottam neki, komoly tekintettel, de hálától csillogó szemekkel nézett rám. Hiába, továbbra is szívügyem volt a hogyléte. Miért is ne lett volna…

- Papa – szólította meg tanítómesteremet, miután már pár másodperce lehajtott fejjel hajtogatta felfelé a pulóverének az ujját. Meglepett, sokatmondó pillantást vetettünk egymásra az öreggel, majd hümmögésére Kihyun is rá emelte szemeit. – Gondolom Hyunwoo már odaadta az ajándékot. Szeretnék boldog karácsonyt kívánni – biccentett egy aprót, zavarában pedig felsője helyett az ujjait piszkálta.

- Én is neked, drágám – válaszolt egy apró torokköszörülés után, majd helyet foglalt az asztalnál, így én is kihúztam a széket a vendégünknek.

Papa egyértelműen nem tekintett rá másképp, ezt pedig nem is rejtegette. A kedvesem tányérméretű szemei arról árulkodtak, bizony nem voltam egyedül a használt becenév okozta megilletődöttségben. Ahogy csupán a rádióban éneklő Michael Bublé akadályozta meg az asztal körül kialakult kínos csendet, bátorkodtam levenni a fóliát a babsalátáról, és mindhármunk tányérját elkezdtem megpakolni az ünnepi fogásokkal. Annyi érzés kavargott bennem tegnap óta, most mégis… Jól esett a fáradt és sebzett lelkemnek ez a családi idill. Már csak némi mosoly hiányzott az arcunkról és akár egy karácsonyi képeslap is készülhetett volna rólunk. Én pedig még el is postáztam volna a Yoo családnak. Csak hogy lássák, mi újság van a világ másik végén.

- Ne haragudj – zökkentett ki rosszindulatú gondolataimból Kihyun halk hangja, amit közvetlenül egy apró ütés előzött meg, ahogy térde véletlenül nekikoccant az enyémnek helyezkedés közben. Apró bocsánatkérését egy gyengéd simogatással tette egyenesen borzongatóvá.

Félszemmel pillantottam rá, az arcára volt írva, hogy súlyos gondolatok gyötrik. Valószínűleg csak szeretni akart engem, de a történtek újra gátakat húztak közénk. Sebezhető és fáradt volt. Valószínűleg észrevette, hogy figyelem őt, tétován helyezte vissza kezét a saját combjára, majd felszusszanva folytatta az evést. Annyira finom volt minden – főleg a babsaláta – mégsem tudtam most olyan jóízűen falatozni, mint általában. Izgultam, hogy mi vár rám, ha hazakísérem őt, szinte már gyomorgörccsel figyeltem a tányérokat, milyen ütemben haladunk az ebéddel, hogy minél hamarabb túllegyünk rajta.

Kihyunt ismerve három lehetséges végkimenetelt tartottam valószínűnek. Egy, Vadócka próbálja majd újra lángra gyújtani a szívemet, ami egyébként is szünet nélkül veszélyesen parázslik. Kettő, valami olyasmivel készült, amitől úgy fogok sírni, mint még soha eddigi életemben. Három, nincs is semmilyen ajándék, csak beszélni akar.

Az igazán ünnepi hangulatú, ám kínkeserves közös ebéd végeztével Papa csendesen elvonult mosogatni, mintha el akart volna menekülni a helyzet elől, én viszont már indultam is a szobámba, hogy magamhoz vegyem a telefonomat és a pénztárcámat. Ebben az időben eszem ágában sem volt sétálni, így már ott meg is rendeltem a taxinkat. Mire visszatértem a nappaliba, vendégünk már fel is öltözött, zsebre tett kezekkel ácsorgott a nappali közepén. Én is felvettem a kabátomat, majd a cipőimet, végül elragadtam az azóta is a kanapén ücsörgő plüssmackót.