Beantown (Shownu x Kihyun Monsta X ff.)

16. Rész

Kérdésére elöntötte szívemet az aggodalom. Talán eddig nem tudattam volna eléggé, hogy történjen bármi, nekem nem változnak az érzéseim? Bármennyire is szerettem volna rávágni válaszomat, összezavarodva ráncoltam szemöldökeimet, remegő kezét pedig lágyan, nyugtatóan kezdtem simogatni.

- Megrémítesz - osztottam meg vele gondolatomat halk hangon, fejemet lassan fordítottam teljesen felé. Azt reméltem, arcáról le tudom olvasni mi jár a fejében. Sajnos ez nem ilyen egyszerű.

- Csak válaszolj a kérdésemre. Képes vagy rá, vagy sem? - szusszant egy nagyot lehunyt szemekkel, határozottsága pedig az én bizonytalanságomat is elűzte.

- A világ összes büntetését megérdemlem, ha eddig nem tudtam éreztetni veled, hogy feltétel nélküli, amit érzek irántad - komolyodtam el, eközben ujjainkat is összefontam, szemeimet le sem vettem oldalprofiljáról.

Eddig... Látszott arcán, hogy súlyos gondolatok gyötrik, de szavaim hallatán szemmel láthatóan kisimultak vonásai, mintha megkönnyebbülten lélegzett volna fel. Bizonyára csak megerősítésre volt szüksége. Egyszerűen nem voltam hajlandó elhinni, hogy eddig az ellenkezőjét gondolta volna rólam. Szavakkal nem reagált rögtön, így csak csendben, összeszorított ajkakkal vártam, bármennyire is kezdett fojtogatóvá válni.

- Jó. Próbáljuk meg.

Ahogy ezzel a kijelentéssel szakította meg a szótlanságot, hirtelen úgy éreztem, hogy megfagyott a levegő, az idő is teljesen megállt. Ugyan nem régóta ismertük egymást, tudtam jól, mire gondol. És ezzel mintha az egész életemet a feje tetejére állította volna.

- Rengeteget gondolkodtam, és a mai nap után azt hiszem, tartozom neked egy vallomással - szusszant fel, majd mellkasán békésen szundító kutyusát óvatosan lehelyezte közénk, a takaróra, így pedig akadálytalanul az oldalára tudott fordulni, felvettük a szemkontaktust. - Nagyon kedvellek. És... A szívem beleremeg, már csak abba is, ha összetalálkozik a tekintetünk, nem hiszem, hogy van értelme tagadni a dolgot. Próbáljuk meg együtt, jó? Nem arról van szó, hogy legyünk hivatalosan egy pár, hisz még korai lenne, de... - fogta kezemet tenyerei közé, hangja sokkal félénkebbé vált, mire a végére ért, már inkább le is sütötte szemeit.

- Mostantól hivatalosan udvarolhatok neked? - fejeztem be mondatát, mindezt egy hatalmas vigyorral az arcomon, mert egyszerűen nem tudtam visszafogni az őszinte boldogságomat. Pedig ezekben a pillanatokban fel sem fogtam igazán.

- Hát valami olyasmi... - mosolyodott el szégyenlősen, még ebben a sápadt holdfényben is látszott, hogy pofija pirosasabb árnyalatot vett fel.

Annyi mindent mondtam volna most neki... Hogy mennyire megdobogtatja a szívemet, hogy a világ legboldogabb férfijává tett azzal, hogy nem tagadja tovább a kölcsönös vonzalmát! Bár ha jobban belegondolunk, eddig sem rejtegette annyira, de talán két nappal ezelőtt meggyőződésem lett volna, hogy csak testi vonzalmat érez irántam. A tudat, hogy ez nem így van, a felhők felé repített.

- Én gyönyörű szerelmem! - tört ki belőlem csak ennyi, szinte már meghatottan hajoltam közelebb, hogy homlokára csókolhassak. Igen... Végre kimondhattam neki.

- Édesem... - simította meleg, kissé nyirkos tenyerét ezúttal arcomra, csillogó szemeivel az enyéimbe bámult. Az érintése is a lelkemig hatolt most.

Ez a pillanat elképesztően varázslatos volt. És szerettem volna még inkább azzá tenni, úgyhogy egy halk szusszanás után, egy lágy mosolyra húzva számat bátorkodtam ajkait is megközelíteni, de meg kellett állnom az érintkezés előtti pillanatban.

- Szabad? - kérdeztem rá halkan, játékosan, megcirógatva orrommal az övét. Őszintén? Nem bántam, hogy kicsit visszaveszünk a tempóból.

Alig hallhatóan kuncogva fonta karjait nyakam köré, már éppen válaszolt volna, amikor... Egy harmadik „személy" közénk állt. Vagyis pontosabban befurakodott közénk egy kis vakarcs fejecskéje, orrával gazdájához dörgölőzve, majd halk nyüszítés közben, farkcsóválva bújt oda az én mellkasomhoz.