Beantown (Shownu x Kihyun Monsta X ff.)

2. Rész

Valószínűleg az univerzum is úgy akarta, hogy éppen ekkor induljak hazafelé. A többi járókelő, akik szintén igyekeztek minél hamarabb fedett helyre vonulni az érkező zivatar elől, még csak rá sem pillantottak a lábuk alatt ijedten rohangáló kiskutyára. Mivel én tudtam, hogy kihez tartozik, meg sem fordult a fejemben, hogy hagyom megszökni. A végén még elütné egy autó szegénykét...

Igyekeztem villámgyorsan elállni az útját, hogy aztán óvatosan a karjaimba vehessem az ázott kis testét, de hihetetlenül fürge volt, könnyedén kikerült engem is, futott tovább a hosszú járdán. Egy nagy sóhajjal néztem utána, majd egész egyszerűen utána iramodtam. Érdekes. Már másodjára kellett ilyen fajta testmozgást végeznem, a zuhogó esőben. Nagyon remélem, hogy ebből nem lesz rendszer.

Ezúttal talán még nagyobb löketet adott az adrenalin, mint tegnap, így viszonylag hamar utolértem az egyik utcasarkon a kis vakarcsot, de amint sikerült felhívnom magamra a figyelmét, mintha már csak azért is játszott volna velem. Nem hagyta, hogy megközelítsem kezeimmel, ha egy apró mozdulatot is tettem, ugatva vett fel támadó pozíciót. Igazából, elég szívszorító látvány volt, borzasztóan sajnáltam őt, hisz már remegett az egész apró lénye a hidegtől és a félelemtől is.

- Figyelj, nem akarlak bántani - kezdtem halk hangon, koreaiul beszélni hozzá, nagy, sötét szemeibe bámulva. - Csak... Hazaviszlek a gazdádhoz - folytattam, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy eltereljem figyelmét.

Pont kapóra jött egy hangos mennydörgés - ami egyébként engem is megijesztett -, így egy hirtelen mozdulattal meg tudtam ragadni a pórázt, a kutyus pedig ijedtségében szinte beleugrott a karjaimba, majd nyüszítve bújt mellkasomhoz.

- Most pedig szépen hazamegyünk - mosolyogtam rá, egy megkönnyebbült sóhajjal simogattam esőtől vizes kobakját, egyáltalán nem bántam, hogy bebújt a bőrdzsekim takarásába.
Bár kissé elfáradtam az újabb távfutásban, muszáj volt kicsit sietősebbre fognom lépteimet, mivel Papa bármennyire is nyugodt természetű, még csak nem is szóltam neki, hogy sokkal később fogok visszaérni, mint terveztem, ilyenkor pedig komolyan meg szokott haragudni...

Erre gondolva kicsit hevesebben kezdett dobogni a szívem, egy nagy szusszanással pillantottam le a kis puha csöppségre, aki úgy támasztotta meg állát a mellkasomon, hogy az arcomat tudja nézni. Ellágyult tekintettel paskoltam meg hátacskáját, ahogy tartottam őt, majd néhány perc múlva le is fordultam arra a mellékútra, amelyik arra a bizonyos térre vezet. Egészen biztos voltam benne, hogy melyik lakóházból jött ki a gazdi, de csak remélni tudtam, hogy már otthon van. Ha nem sikerül őt megtalálnom most, talán hazaviszem magammal ezt az imádnivaló szőrgombócot, ideiglenesen vigyázok rá, amíg elő nem kerül az a fiú.

Határozottan indultam volna be a főbejáraton, de mivel az számzáras volt, várnom kellett, amíg ki- vagy bejött valaki. Most az egyszer szerencsém volt, egy középkorú hölgy éppen kilépett a kapun, gyorsan támasztottam meg azt a kezemmel, majd teljesen természetesen sétáltam be a lépcsőházba. Az ajkaimat összeszorítva lépdeltem oda a postaládákhoz, alaposan átfutottam szemeimmel a ház lakóinak neveit, de egy koreai, de még csak ázsiai hangzású név sem szerepelt egyik táblácskán sem. Egy nagy sóhajjal vakargattam meg a kiskutya fültövét, miközben agyalni kezdtem.

- Jaj, azt hittem egyszerűbb dolgunk lesz, picúr... - húztam a számat, halkan beszélve, majd már éppen rá akartam volna szánni magam, hogy akkor végigmegyek az emeleteken, amikor egy idős házaspár botorkált le a lépcsőn. - Elnézést! - szólítottam meg őket közelebb kocogva hozzájuk.

- Miben segíthetünk? - válaszolt kedves hangon a néni, mindketten felém kapták a tekintetüket.

- Ha jól tudom, lakik ebben a házban egy körülbelül ilyen magas - mutattam kezemmel hozzám képest alacsonyabb termetét a srácnak - vöröses hajú, ázsiai fiú. Szeretném őt megtalálni - biccentettem, erre mindkettőjük szeme a kiskutyára szegeződött, aki hirtelen nagyon virgonc lett.