Beantown (Shownu x Kihyun Monsta X ff.)

9. Rész

Miért láttam őt többször sírni, mint nevetni, amióta ismerem? Már az első személyes találkozásunkkor világossá vált, hogy az élete nem mentes a nehézségektől, de nem kételkedtem abban, hogy elképesztően erős. Éppen ezért tört össze megint, mint eddig mindig, az, hogy sírni látom. Kétségbeesett arccal néztem fátyolos szemeibe, levegővételein érződött, hogy nagyon küzd a sírásinger visszafojtásával. Nem tudtam mit mondani, bármennyire is szerettem volna megvigasztalni, borzalmasan tehetetlennek éreztem magam. Ennek a néhány másodpercig tartó csendes szemezésnek az vetett véget, hogy egy nagy pislogás után lefolyt arcán egy szemsminkjétől homályos könnycsepp, annak csak pirosló pofiján lévő hüvelykujjam állt utat. Már nem bírtam tovább, inkább szorosan magamhoz öleltem. Akármi is bánthatta, úgy bújt a vállamhoz és annyira szorította a derekamat, mintha az élete múlna rajta. Haját simogatva néztem magam elé, Papa rémült tekintettel kereste velem a szemkontaktust, szinte a szemeivel kérdezte tőlem, hogy mi a baj, de hát fogalmam sem volt. Egy aprót biccentettem felé, majd lassan elhúzódtam Kihyuntól.

- Nincs semmi baj... - suttogtam neki egy biztató mosollyal, hátát cirógatva vezettem el őt a fürdőszobáig.

- Annyira gáz vagyok - támaszkodott le a mosdókagyló szélére a tükörrel szemben, miután a padlóra engedte táskáját, alsó ajkát beharapva szemezett saját tükörképével. - Tényleg sajnálom - csuklott el a hangja, arca pedig már megint kezdett eltorzulni.

- Ezt vegyük le - szuszogtam fel halkan, mögé lépve húztam le vékony vállairól szokásos szövetkabátját, majd teljesen kibújtattam belőle, félrerakva simultam hozzá, karjaimat dereka köré fonva néztem a tükörben visszaköszönő képet. Olyan keserves arcot vágott... - Hogy tudok segíteni? - mormoltam halkan a füle mellett. Kegyetlen volt ez a tudatlanság.

Talán az bántotta volna, hogy még mindig szégyenli magát a foglalkozása miatt? És nem is akarja, hogy Papa megkedvelje őt, aztán csalódjon benne, ha egyszer kiderül? Csak ez jutott eszembe, semmi más. Kérdésemet csend követte, bizonyára gondolkodott.

- Nem tudom - szólalt meg végül arcát tenyerei közé temetve, majd hajába túrva szipogott fel. Valószínűleg nem volt túl jó mentális állapotban. Kimerültnek tűnt.

Nem akartam túlságosan az aurájába mászni, főleg az egy héttel ezelőtt történtek után, szóval elengedtem őt, hátrébb lépve tőle figyeltem, ahogy hideg vízzel arcot mos, majd csak gondterhelten sóhajtozva bámulta saját magát.

- Szeretnél inkább hazamenni? Az is teljesen rendben van - mosolyodtam el szomorkásan, én nem örültem volna, ha egyedül marad, de nem akartam, hogy kényelmetlenül érezze magát ezen az idegen helyen. Talán nem volt túl jó ötlet ez a közös ebéd.

- Nem, szívesen maradok. Csak kérek még egy percet - hajolt le táskájáért, majd sietve kezdte áttúrni a tartalmát. Jaj, igazán nem zavarna senkit, ha nem festené vissza a szemsminkjét... Hisz mindenhogy gyönyörű.

- Rendben, Kihyun-ah - simogattam meg karját, majd ki is mentem a helyiségből.

Egy nagy szusszanással, komótosan indultam meg az étkezőasztal felé, Papa éppen a teáskanna gőzölgő tartalmát öntötte ki az előkészített három csészébe. Az illata alapján citromfűtea lehetett. Az biztosan jól fog esni az én édesemnek.

- Akármit is csináltál, jól megsértetted szegényt - vágott tarkón idős tanítóm, amire egy pillanatra behúztam a nyakam.

- Nem hiszem, hogy azzal kapcsolatos. Fogalmam sincs mi a baj - ültem le az egyik székre egy gondterhelt sóhajjal a hajamba túrva.

- Neked sem mondja el? - kérdezte kicsit meglepetten, nagyobb hangerővel, amire rögtön csitítgatni is kezdtem. - Ejnye, mindegy is, készítettem neki nyugtatóteát - csóválta a fejét, majd ő is helyet foglalt, amíg vártunk.