Beantown (Shownu x Kihyun Monsta X ff.)

21. Rész

Hirtelen nem tudtam mit mondani neki, így csak egy halk szusszanással néztem alakja után, ahogy már indult is készülődni. Hiába ismertem már nagyon-nagyon régóta tanítómesteremet, jelen pillanatban el sem tudtam képzelni, hogy hogyan reagálna, ha Kihyun személyesen kifejezné a gondolatait a mai történésekkel kapcsolatosan. Abban azért egészen biztos voltam, hogy olaj lenne a tűzre. Éppen ezért néhány másodpercnyi elmélkedés után szorosabban fogtam mankóimat, utána iramodtam. Komoly arccal tekerte nyakába a már jól megszokott sálját. Talán egy idegennek érzelemmentesnek tűnt volna, de... Én láttam a szemeiben, hogy legszívesebben egyedül is szembeszállt volna a világgal. Sosem akartam ilyen helyzetbe hozni őt...

- Kicsim, ha szóltok is egymáshoz, próbáld meg nem elveszíteni a fejed. Én megengedhetetlen hangnemben beszéltem Papával, és őt is nagyon megviseli a dolog... - szóltam hozzá lágy hangon, miközben megtettem a köztünk lévő utolsó néhány méter távolságot. Olyan arany szíve van, reméltem, hogy kicsit befolyásolhatom. Persze, jogosan akadt ki, de nem akartam, hogy még nagyobb veszekedéssé fajuljon a nézeteltérésünk.

- Ez nem így működik - bámult szemeimbe egészen rideg tekintettel, kezecskéi viszont meleget árasztottak, ahogy karomra simította tenyereit. - Mindenki azt a bánásmódot kapja, amit érdemel. Én nem azt kaptam, szóval duplán fogom visszaadni - mondta ezt úgy, mintha egyébként teljesen nyugodt lenne, közben pedig leültetett a kanapéra, párnát is rakott begipszelt lábam alá, majd egy rövid intés után elhagyta a lakást.

Én csak nagyokat pislogva néztem utána, végül a mellettem üldögélő kutyusra vezettem tekintetemet. Halkan vakkantva, farkcsóválva bújt közelebb, apró mancsait combomra rakva nézett fel rám.

- Jaj, Csoki... Félnem kéne tőle? A gazdid egyszer még engem is eltesz lábalól - simogattam meg a puha fejecskéjét egy mosollyal, amiben egyszerre keveredett egy kis szórakozottság és keserűség.

Az ártatlan kölyökkutyus egy rövid nyüszítés után elrugaszkodott a kanapétól, belefészkelte magát az ölembe, összekuporodva kezdett szuszogni. Beletörődtem sorsomba, hogy egy imádnivaló szőrgombóc ebbe a pozícióba kényszerített, hátát simogatva figyeltem a plafont. Kihyun valószínűleg gyalog ment, ami azt jelentette, hogy körülbelül egy óra múlva számíthattam csak hazaérkezésére. Sokat agyaltam, párszor majdnem el is szundítottam, amikor Csoki hirtelen pattant fel, az ajtóhoz sietett. Csendesen figyeltem minden mozdulatát, azt a következtetést vontam le, hogy... Le kéne vinnem az utcára. Nekem utoljára gyerekkoromban volt háziállatom, így nem voltam túl rutinos, a lábam pedig külön nehezítő tényező volt, de igyekeztem minél gyorsabban feladni rá a pórázt, azonban a kiskedvenc egyre türelmetlenebbé vált, hangos ugatásba kezdett.

- Hamarabb is szólhattál volna, ha ennyire sürgős! - beszéltem hozzá kicsit kétségbeesetten, ahogy próbáltam stabilan fogni a pórázt úgy, hogy közben a járássegítőimet is tudjam rendeltetésszerűen használni.

Ahogy végre kiléptünk a bejárati ajtón kívülre, az volt az első gondolatom, hogy Csoki a kora ellenére már nagyon okos, egészen próbálkozott, hogy igazodjon hozzám, de... Én egyszerre csak egy lépcsőfokot tudtam megtenni, ő már előrement, így félő volt, hogy kibillent az egyensúlyomból. Végül is... Mit nekem még egy törött kar vagy láb...

- Csoki, nyugalom! - szóltam rá, amikor még csak a harmadik és második emelet közötti lépcsőfordulóban tartottunk, annyira mozgolódott, nyugtalankodott, hogy jelentősen megnehezítette a dolgomat.

Éppen megálltam egy pillanatra, hogy jobb fogást találjak a vezetőszáron, amikor a kis vakarcs megállt a nem túl nagy terület közepén, és egyre növekvő tócsa keletkezett alatta. Egy gondterhelt sóhajjal hunytam le a szemeimet egy pillanatra, majd lenéztem a szinte bocsánatkérő tekintettel bámuló kölyökkutyusra. Nem tudtam rá haragudni... Kihyunom ilyenkor biztosan másodpercek alatt leér vele az utcára, nem tehetett róla...