Beantown (Shownu x Kihyun Monsta X ff.)

29. Rész

Lassan bújtam bele az öltönyömbe, attól tartottam, hogy már csupán az ingem selymes anyagának susogása is fel fogja ébreszteni Kihyunt. Még indulás előtt elsétáltam a konyháig, leoltottam a lámpát, majd csupán az ablakon beszűrődő fények váltak a navigációmmá a sötét lakásban. Ahogy halkan visszalépdeltem a kanapéig, összeszoruló szívvel pillantottam le kedvesem arcára. Képtelen voltam parancsolni a testemnek, fölé hajolva csókoltam kívánatos ajkaira, olyan gyengéden, amennyire csak tudtam. Sosem akartam keserű érzésekkel gondolni egyetlen csókunkra sem, de ez akaratomon kívül is búcsúízű volt. Érintkezésünk minden századmásodpercét a szívembe zártam, majd felegyenesedtem, elindultam a fogasra akasztott kabátomért. Egyelőre csak a karjaimba vettem, éppen lenyomtam volna a kilincset, amikor húzó érzést éreztem a jobb lábam nadrágszára felől, mindezt egy halk morranás követte. Egy apró pánik közben kaptam oda a fejem, ahogy a kis Csoki minden erejével azon volt, hogy megállítson engem. Talán… Ez egy jel lett volna, hogy hibát követek el? Bűntudat költözött a lelkembe, de nem tehettem mást…

- Nyugalom, Csoki – szóltam rá halkan, majd sietve guggoltam le hozzá, simogatásomra elengedte öltönynadrágomat, pont olyan támadópozíciót vett fel, mint amikor elszökött, én pedig el akartam őt kapni.

Betanította volna a gazdi, hogy haragudnia kell rám, ha… Éppen arra készülök, hogy cserbenhagyjam őt? Megszakadt a szívem… Egy gyors fültővakarás után a mérges szemek szomorú kölyökkutya tekintetet mutattak felém, így amilyen gyorsan csak tudtam, megtettem azt az egyetlen lépést, elhagytam a lakás területét. Nagyot sóhajtva álltam meg az ajtó előtt, miután becsuktam azt magam mögött. Bár még zúgott a fejem a sok gondolattól, a bűntudattól, rögtön elindultam a lépcső felé. Pont csak az hiányzott volna, hogy Csoki esetlegesen ugatásba kezdjen, és látnom kelljen Kihyun csalódott, megtört arcát… Azzal a tudattal indultam haza az éjszaka közepén, hogy végre most már nem kell tartanom magam, nem kell erősnek mutatkoznom, nem kell elnyomnom az érzést, hogy mennyire kegyetlenül fájtak a mai nap történései.

Amint kiértem az utcára, mélyen szívtam be a fagyos levegőt. Talán jót tett volna kiszellőztetni a fejem, de végül inkább hívtam egy taxit, hogy minél hamarabb otthon lehessek, és végre könnyíthessek a lelkemen. Ekkor már kevésbé volt forgalmas a város ezen része, így viszonylag hamar eltelt az út, mire átléptem az albérletünk bejárati ajtaját, már éjfélt ütött az óra. A kabátomat sem vettem le, éppen cipőimből kiléptem, hanyagul magam után hagyva vettem célba tanítómesterem hálószobáját. Tudtam, hogy alszik már, de… Nem tudtam volna reggelig várni. Most volt rá szükségem. Óvatosan nyitottam be, az ágy előtt állapodtam meg, bár úgy éreztem, hogy a lábaim hamarosan felmondják a szolgálatot.

- Papa… - szólítottam meg halkan, erre pedig rögtön kizökkent álmából, elsőre úgy tűnt ebben a félhomályban, hogy megijedt, de amint felrakta szemüvegét, és felismert, lágyan elmosolyodott.

- Most az jutott eszembe, amikor egyszer olyan tizennyolc évvel ezelőtt kiharcoltad a szüleidnél, hogy nálam aludj egy pénteki angolóra után, aztán az éjjel közepén pont így álltál az ágyamnál, mert hányingered volt a bőséges vacsora miatt – nevetett halkan az emlék felidézésére, közben felkapcsolta az éjjeliszekrényen lévő lámpáját. Rögtön megváltozott a tekintete…

- Én… Nagyon kimerültem – remegett meg hangom, miközben lerogytam az ágy szélére, arcomat tenyereim közé temetve engedtem utat a könnyeimnek.

Abban a pillanatban felült, felmelegedett tenyerét hátamra simította. Úgy tűnt, hirtelen nem tudta, mit is kéne reagálnia a kiborulásomra, először néhány másodpercig teljes csendben ücsörögtünk egymás mellett, majd lesegítette rólam a kabátomat.