Beantown (Shownu x Kihyun Monsta X ff.)

5. Rész

Ezekben a pillanatokban rengeteg gondolat átszáguldott az agyamon, de közben úgy éreztem, hogy nem is tudok higgadt, megfontolt döntéseket hozni, egyszerűen csak ösztönből szorítottam meg most meglehetősen törékenynek érződő, jéghideg kezecskéjét. Le sem vettem róla szemeimet, láttam rajta, hogy egészen nyugodtan kezelte a helyzetet, pedig egy rossz lépés, és akaratlanul is a járdán köthetett volna ki. Már csak a gondolatra is émelyegni kezdtem.

– Kihyun! – szólongattam folyton, hogy kizökkenthessem ebből az állapotból, ami miatt úgy érezte, hogy ez a legjobb megoldás, de ő csak lehunyta a szemeit. – Ha ennyire beteg vagy, most rögtön elviszlek a kórházba, rendben? Ott majd meggyógyítanak – igyekeztem lágy hangon szólni hozzá, pedig egyébként kezdett elborulni az agyam az ijedtségtől. Nem akartam, hogy baja essen.

– Hogy aztán életem végéig fizethessem a kórházi költségeket? – nevetett keserűen, majd egy nagy szipogással hajtotta le a fejét. Istenem... Borzalmas volt nézni, ahogy csupán az én szorításom és az ő kapaszkodása tartotta őt idefent. Remegve fontam össze ujjainkat gyenge ellenkezésével nem is törődve, hogy stabilabban foghassam őt. Most szó szerint a kezemben volt az élete.

– Figyelj, tudom, hogy milyen helyzetben vagy, és tudom, hogy nehéz, én talán el sem tudom képzelni, hogy mennyire. De... – kezdtem volna bele egy kisebb monológba, hogy szóval tartsam őt, amikor szemmel láthatóan megremegtek lábai.

Fogalmam sem volt, hogy azért, mert készen állt elengedni, vagy azért, mert kezdett úrrá lenni rajta a rosszullét, a lábai pedig elkezdték megadni magukat, de reflexből kaptam el derekánál fogva, hasát átölelve rántottam vissza magammal. Igaz, a hirtelen mozdulattól elveszítettem az egyensúlyomat, így a betonon kötöttünk ki, de legalább nem húsz emelettel lentebb. Heves levegővételek közben bámultam a csillagos eget, a fejemet lassan eresztettem le a hűvös talajra, közben úgy szorítottam a rajtam fekvő Kihyunt, ahogy csak tudtam. Nem igazán találtunk szavakat, háta hasamhoz nyomódott, feje pedig mellkasomon pihent, éreztem, hogy az ő szíve is majd' kiugrott a helyéről, remegő kezét az én karomon tartotta, néhány másodpercig erőtlenül próbált kiszabadulni védelmező ölelésemből, aztán hangtalanul elpityeredve adta meg magát.

– Azt hiszem, hogy neked nagyon sok mondanivalód van nekem – törtem meg a percek óta tartó csendet, aminek alig hallható szipogások adtak háttérzajt.

Mielőtt bármit válaszolt volna, egy nagy levegővétellel vettem erőt magamon, hogy felültessem őt, majd miután én is ülő pozícióba helyezkedtem vele szemben, tekintetemmel megtört arcát fürkésztem. Úgy szerettem volna olvasni a gondolataiban.

– Nem akartam öngyilkos lenni – motyogta halkan, lesütött szemekkel, egyik kezét pedig hasára csúsztatta. Lehet kicsit erősen szorítottam, de abban a pillanatban nem tudtam kontrollálni magam. Szavait ugyan nem hittem el, de nem akartam firtatni, nyugtatóan simogatni kezdtem vádliját, ahogy törökülésbe húzta lábait.

– Azt mondtad, hogy nem találod a helyed, és hogy kilátástalannak érzel mindent. Tudom, hogy nem ismerjük egymást még annyira, de én itt vagyok. Meghallgatlak, és együtt megoldjuk - mosolyogtam rá bíztatóan, Papa problémamegoldó módszerét idézve, akkor is próbáltam tartani benne a lelket, ha igazából még csak most kezdtem érezni a szívfájdalmam. Összetört engem ez az előbbi esemény.

– Ne haragudj, amiért belerángattalak ebbe... – szólalt meg keserves hangon, amire legszívesebben egy nagy, hosszú ölelésbe vontam volna, de aztán még a szót is belém rekesztette pár pillanat erejéig, ahogy tenyerei közé zárta az egyik kezem, közben hatalmas, bűnbánó szemekkel vette fel velem a szemkontaktust.

– Ha nem most akarod elmondani, hogy mi bánt, nekem az is rendben van, nem erőltetek rád semmit, csak kérlek! Ne csinálj több ilyen butaságot – görbítettem le a számat, tenyerét cirógatva ujjbegyeimmel, amire bólintott párat.