Beantown (Shownu x Kihyun Monsta X ff.)

26. Rész

Hirtelen megszólalni sem tudtam, akkora bűntudatot éreztem. A szívem a torkomban dobogott, ahogy csak ott, a korlát előtt ácsorogva, kezemben a naplóval néztem szerelmemet, amint lesietett a földszintre, leguggolt a darabokban heverő készülék mellé. Pár pillanatig vizsgálgatta, anélkül, hogy hozzáért volna, majd egy olyan mosollyal emelte fel a fejét, mintha csak azt akarná mondani: „Nincs semmi baj!". Pedig látszott a szemén, hogy ez most igazán rosszul érintette. Miután nagyjából túltettem magam azon, hogy a saját hülyeségem miatt anyagi kárt okoztam, én is lelépcsőztem, ekkorra már a kezébe vette telefonját, felegyenesedve nézte meg jobban. Hát... Ezt már biztosan nem lehet megjavítani.

- Bocsánat! - szólaltam meg sokkal kétségbeesettebben, mint ahogy a fejemben hangzott egy pillanattal ezelőtt, közben csak óvatosan értem hozzá Kihyun felkarjához.

Nem reagált semmit bocsánatkérésemre, legörbített szájjal kerülte meg a kanapét, hogy aztán leülhessen rá. Annyira tehetetlennek éreztem magam. Természetesen egyértelmű volt, hogy majd veszek neki egy újat, ez a minimum, de... Attól tartottam, hogy a viszonylag régebbi modell inkább eszmei értékkel rendelkezett. Egy halk szusszanás és némi helyben tétovázás után én is helyet foglaltam az ülőalkalmatosságon, szomorúan figyeltem kedvesemet, lehajtott fejjel tartotta ölében telefonját.

- Ugyan, nem egy pótolhatatlan darab - szólt hozzám végre halványan, enyhén szólva erőltetetten mosolyogva, de nem rám nézve, hangja pedig elcsuklott egy kicsit. Mint aki mindjárt elsírja magát, vagy nem is tudom...

- Csak az emlékek, amik benne voltak - sóhajtottam idegesen hajamba túrva, majd óvatosan kifejtettem ujjai közül a mobilt, lehelyeztem a dohányzóasztalra. - Tényleg nagyon sajnálom, kicsim. Nagyon nem akartam, hogy ez történjen - fogtam tenyereim közé szabaddá vált kezeit, őszinte szomorúsággal próbáltam felvenni vele a szemkontaktust.

- Nem baj, tényleg - döntötte homlokát az enyémnek egy pillanatra, majd lesütött szemekkel felállt mellőlem, és visszaindult az emeletre.

Azt mondta, hogy nincs baj, de ettől függetlenül az arcára volt írva, hogy egy kicsit ő is összetört a telefonnal együtt. Bizonyára rosszul érezte magát amiatt is, hogy most engem gyötör a bűntudat, amikor igazából... Kettőnk tökéletes összedolgozásának lett a vége ez a katasztrófa. Hiába kezdte ő a gyerekes játszadozást, nekem nem kellett volna ilyen durván bánnom vele. Ebben a pillanatban el is határoztam, hogy mindent meg fogok tenni, csak mentsék meg az adatokat róla valahogy.

- Hogy tehetném jóvá? - emeltem fel a hangomat egy kicsit, miközben én is célba vettem a lépcsőt, ekkor ő már feltehetőleg a szobában volt.

- Szívem... Ne is beszéljünk róla, oké? Nem nagy ügy - szusszant fel az ágyon összekuporodva, miután észlelte, hogy én is beléptem a szobába, bátorkodtam bebújni mögé, derekát simogatva borítottam be vállát csókokkal.

- Ha volt rajta valami fontos, megpróbálom valahogy megmenteni, rendben? - szorítottam teljesen a karjaim közé. Tényleg úgy tűnt, hogy nem haragszik rám. Pedig... Én a helyében haragudtam volna magamra.

- Hát csak... Néha szerettem visszaolvasni az első beszélgetéseinket, illetve volt egy csomó közös képünk, meg... Csoki babakori képei - biggyesztette ki alsó ajkát, aztán zavarában el is nevette magát, szemeit kezdte törölni. Majdnem megszakadt a szívem... Ezen érzékenyült el annyira? Édesem...

- A beszélgetésünk megvan az én telefonomon, a képek pedig szerintem visszahozhatóak, úgyhogy tényleg nincs ok a szomorkodásra, nem igaz? - csókoltam halántékára, amire átgördült hátára, végre nem kerülte tovább a tekintetemet. Gondoltam, most már szemtől szemben is el kell mondanom neki, hogy mennyire sajnálom. - Én tényleg nagyon-nagyon...