Beantown (Shownu x Kihyun Monsta X ff.)

1.5k ☆ novella [18+]

Önnek 1 új üzenete érkezett

Sosem tudtam ezelőtt, milyen is az, amikor egy bizonyos távolság áthidalhatatlannak tűnik. Amint megérkeztem szülőhazámba, szinte villámcsapásként ért az érzés, bármennyire is azt az illúziót fogja kelteni a virtuális tér, hogy közel lehetek az én egyetlenemhez, ez nem fog változtatni a tényen, hogy majd’ tizenegyezer kilométer választ el a fizikai érintkezéstől. Tizenegyezer borzalmasan fájdalmas kilométer. Már eltelt másfél hét, amióta – ideiglenesen – hátrahagytam az új otthonomat és a szerelmemet.

Tíz nap relatívan hosszú idő, de nem tudtam megbékélni a helyzettel, hiába beszéltünk Kihyunnal videóhívásban naponta legalább egyszer, folyton összeszorult a szívem, amiért nem ölelhettem át, nem csókolhattam meg. Ezen a délutánon is így történt, amikor „hazakísértem”. Bostoni idő szerint pár perccel múlt éjfél, én pedig végig vele voltam, amíg hazasétált a bárból. Ma korábban eljött és Juanra bízta a munkát, mert állítása szerint nem is tud „normálisan funkcionálni”, ha nem vagyok mellette. Látszott az arcán, hogy őt is megviseli a különválásunk, ma éjjel különösen gyűröttnek tűnt, ahogy már a kanapén ülve fújta ki magát, csendesen szemeztünk.

– Akkor majd beszélünk, ha felkeltél, jó? Menj pihenni, babám – mosolyogtam a fáradt arcú Kihyunra a már egy órája tartó videóhívásunk lezárására készülődve.

– A szokásos napirend. Hiányzol – húzta ajkait egy szomorkás mosolyra, majd közelebb is vitte telefonját a homlokához.

– Igen-igen. Te is nekem, elmondhatatlanul. Jó éjt csók az én kincsemnek – nevettem el magam halkan, majd sajgó szívvel pusziltam meg a képernyőt. Sosem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz…

– Megyek zuhanyozni, aztán alszom. Legyen szép napod, Hyunwoo – biggyesztette le alsó ajkát, a kép sarkában pedig látszott, hogy ujjacskájával az arcomat simogatta. Bárcsak ne kéne ezt képletesen érteni!

Mint minden alkalommal, most is borzalmasan nehéz volt megnyomni azt a piros telefonkagylót, de amint ténylegesen rászántam magam, áldottam az eget, hogy nem húztam tovább az időt, ugyanis egy rövid kopogás után hirtelen kinyílt a szobám ajtaja. Az apukám lépett be féllábbal. Nem arról volt szó, hogy rejtegetném Kihyunt, főleg, hogy már a reptéren, amikor megérkeztünk Papával, meglátták az ujjamon a gyűrűt, amely az egymásnak tett ígéretünket jelképezte, de nem árultam el nekik semmit a páromról. Elég sokk volt az nekik, hogy a tudtuk nélkül igen komoly kapcsolatba kezdtem, egyáltalán nem éreztem szükségét annak, hogy elmondjam, egy férfiról van szó. Még nem jött el az ideje.

– Fiam, anyád nagynénje meghívott minket látogatóba, nemsoká indulunk, hogy ne érjünk oda olyan későn. Te nem akarsz eljönni velünk? – kérdezte egészen komoly arccal, kicsit mintha feszengett volna. Bizonyára gondolta, hogy éppen a szerelmemmel telefonáltam, hiszen mindig ebben az idősávban, koradélután ejtjük meg a jó éjt-homlokcsókot, és ilyenkor elvonulok a szobámba.

Őszintén szólva, egy porcikám sem kívánta a hosszú utazást, édesapám pedig nem is erőltette. Szörnyű érzés volt, hogy kínossá vált a köztünk lévő légkör, bűntudatom volt, de egyelőre nem tehettem semmit. Amint visszacsukódott az ajtó, belekezdtem a szokásos délutáni semmittevésbe. Már kezdtem megszokni, hogy délután kettőtől egészen estig nélkülöznöm kellett a vörösmókust. Ez a hatalmas időeltolódás csak rontott a helyzetünkön. Ha én aludtam, ő ébren volt, aztán fordítva.

Amint egyedül maradtam a lakásban, ettem egy kis nassolnivalót, aztán újra leheveredtem a kisebb méretű franciaágyamra, a szürke kapucnispulcsimba süllyedve indítottam el egy játékot a telefonomon. Általában ezzel ütöttem el az időt, és vártam, hogy este legyen. Ma már ez sem tudott lekötni, valósággal mellkasomra ejtettem a mobilomat, miután elbóbiskoltam az ellenfél legyőzése közben. Panaszosan sóhajtva tértem vissza a főképernyőre, a kellemetlen ébredés után hunyorogva bámultam az órára. Gyorsan megbeszéltem magammal gondolatban, hogy rengeteg időm van még a szerelmem várható ébredésének időpontjáig, így az oldalamra fordulva le is csuktam szemeimet, abban reménykedve, hogy álmainkban találkozunk, valahol félúton a két távoli hely között.