Beantown (Shownu x Kihyun Monsta X ff.)

8. Rész

Kihyun rémült arcát látva én is aggódni kezdtem, annak ellenére, hogy először megnyugodtam az információ hallatán, hogy a főnök az. Gondoltam, még mindig jobb, mintha valaki éppen be akarna törni ide vagy ilyesmi…

- Istenem, mit csináljak? – fogta a fejét, miközben a lehető legkisebb zajjal leugrott az asztal tetejéről, töretlenül az ajtót bámulta.

Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, hisz fogalmam sem volt, hogy ki ez az ember, miért tart tőle, mire számíthatunk, így csak szótlanul odanyújtottam neki a nadrágját. Rosszul éreztem magam miatta, de tényleg elkezdtem valamiféle birtoklást érezni vele kapcsolatosan, így abszolút nem akartam, hogy más férfi lássa őt alsóneműben. Pedig a munkája miatt nem lenne szerencsés féltékenységet éreznem, főleg, hogy egyébként jogom sincs lekorlátozni őt, mivel nincs közöttünk semmi. Egy feszült szusszanással álltam fel a székről, miközben azt néztem, ahogy sietve magára húzta vászonnadrágját. Történjen bármi is, eldöntöttem, hogy kiállok mellette.

Éppen elindultam volna, hogy velem együtt nyisson ajtót, de mellkasomnál fogva tolt el, ezzel jelezve, hogy inkább húzódjak meg a háttérben. Feltételezhetően ő már jól ismeri a főnökét, így természetesen szót fogadtam, nehogy átlépjünk egy határt. Nagyokat lélegezve figyeltem az eseményeket.

- Nyitom! – emelte fel a hangját egy kicsit Kihyun, miközben elfordította a kulcsot a zárban.

- Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen magyarázattal tudsz szolgálni, te kis semmirekellő! – rontott be a főnök, sütött az arcáról, hogy valamiért nagyon rosszul érintette, hogy körülbelül egy órára be lett zárva a hely. - Direkt tönkre akarod tenni az üzletemet? Csődbe akarsz juttatni, nem igaz? – kezdte fenyegetően megközelíteni alkalmazottját, aki látszólag teljesen higgadtan kezelte a dolgot. Én már kevésbé, de igyekeztem türtőztetni magam. Nem a szavai idegesítettek, hanem féltettem, hogy esetleg megüti. Vagy elveszi a pénzét.

- Édes istenem, csak próbálok neked pénzt keresni! – válaszolt Kihyun meglepően fennhangon, a méregtől kivörösödött férfi ekkor pillantott csak felém.

- Ma estére volt egy kibaszott csoportfoglalás, de mit látnak? Zárva. Az egész hónapban lett volna egyetlen profittal záródó nap, de nem – adott egy kis magyarázatot a főnök, amire bűntudatosan sütöttem le a szemeimet. De hát nem mondta nekem, akkor nyilván nem most kértem volna arra, hogy táncoljon nekem…

- És az én hibám, hogy a borsóméretű agyaddal elfelejtetted ezt közölni velem is?! – fonta össze a karjait Kihyun, számon kérő hangsúllyal. Azta. Most már tényleg kezdtem félni, hogy ennek fizikai erőszak lesz a vége. Igyekeztem valahogy diszkréten, a testbeszédemmel jelezni neki, hogy vegyen vissza, de hát rám sem pillantott, egyenesen a felettese szemeibe nézett.

Azt gondoltam, hogy most olajat öntött a tűzre, de csak egy feszült csönd alakult ki a helyiségben néhány másodperc erejéig.

- Mennyit adott? – kérdezett rá a főnök, fejével felém biccentve, amire hevesen kezdett dobogni a szívem. A pénz ott hevert az asztalon. Ezt nagyon nem akartam.

- Még nem fizettem – szólaltam fel, amire a vörösmókus is odakapta a fejét, kicsit kétségbeesett szemekkel, valószínűleg próbált lebeszélni erről.

- Milyen vendégeket hozol te ide? Csak rá kell nézni, és látni lehet, hogy pénzes, de nem fizet. Legalább átöltözhettél volna – morgolódott még mindig a középkorú fickó, valószínűleg azt hitte, hogy nem értem, amit mond. – Nem is tudom felfogni, hogy minek hagylak egyáltalán a lakásomban élni és még munkát is biztosítani neked, még a ribanckodásod sem kell az embereknek – nézett Kihyunra őszinte megvetéssel, amire én összeráncoltam a szemöldökeimet. Nagyon nem bírtam a stílusát.