Beantown (Shownu x Kihyun Monsta X ff.)

13. Rész

- Hyunwoo szemszöge -

Ezekben a pillanatokban hatalmas belső harcot vívtam magammal. Ma a munkahelyen is nehéz napom volt, és őszintén? Minden porcikám vágyakozott egy csendes, beszélgetős, összebújós estére Kihyunnal, de nem akartam cserbenhagyni őt, így eljöttem. Az idilli pihenés helyett pedig a szemtanúja lehettem annak, ahogy a munkájának ezt a részét végzi, ráadásul szerintem mindent beleadott most. Szándékosan. Láttam félszemmel, hogy engem néz, miközben egy idős, idegen férfi ölében vonaglott, de én inkább nem akartam zavarni őt. Ma talán jó sokat fog keresni, ha pedig féltékenységijelenetet rendeznék, azzal csak neki ártanék, másnak nem.

Igyekeztem épp ezért lefoglalni magam, törölgettem a poharakat, olvasgattam a kézikönyvet, amelyben volt pár nem túl fényes állapotban lévő cetlire felírt „recept" különböző koktélokhoz. Néha azért odapillantottam, párszor a tekintetünk is találkozott, de már szavakat sem találtam rá. Ahogy inkább a vendéggel tartotta a szemkontaktust, a vonaglást egy pillanatra sem abbahagyva, kezdtem őszintén frusztrált lenni. Engem nagyon nehéz kihozni a sodromból, általában jól kezelem a stresszhelyzeteket, de most...
Tudtam jól, hogy ez a munkája, ez a megélhetése, így egy mély, nyugtató lélegzetvételt követően a pultnak támaszkodva vártam. Körülbelül három perc volt az egész, mégis óráknak tűnt. Az ajkaimat összeszorítva figyeltem, ahogy végre feltápászkodott az úr öléből, aki elégedetten vigyorogva csúsztatott be pár bankjegyet a farzsebébe, de aztán Vadóckát már kérték is egy másik asztalhoz. Mivel szerettem volna a pozitív oldalát nézni a mai estének, amikor újra a szemeimbe nézett, egy bíztató mosollyal biccentettem. Velem ellentétben Kihyun arca azonban elkomorodott. Igaz, hogy még nem ismertem őt olyan régóta, rögtön leesett, hogy mi lehetett a komolyságának az oka. Hitetlenkedve, halkan nevettem el magam, aztán szerencsére pont jókor érkezett egy újabb vendég, így akadt valami elfoglaltságom. A ránézésre negyvenes éveiben járó fickó valószínűleg már nem először járt itt, így rutinosan adta le a rendelését, én pedig csak reménykedni tudtam, hogy sikeresen ki is tudom őt szolgálni. Nem igazán voltam tapasztalt a vendéglátásban. Mire végeztem, a hely táncosa már nem viselte a fekete inget, ami eddig rajta volt, az az átlátszó mesh anyag pedig így olyan látványt nyújtott, hogy majdnem elejtettem a tálcát, ahogy közelebb sétáltam. Hát igen. Kihyun tegnap nekem adta magát, így különösen hatással volt rám öltözete, csak hatalmas keserűség társult ehhez az izgatott vonzalomhoz. Mert mások is látták őt így. Egy nagy sóhajjal tértem vissza a bárpult mögé, már éppen azon kezdtem gondolkodni, hogy elfogyasztom a hűtőben csak rám váró vacsorámat, amikor az előadóművész végre el tudott szakadni a részeges társaságtól, kipirosodva, az ingjébe belebújva, remegő lábakkal sétált a pult felé. Ahogy odalépett mellém, azt gondoltam, hogy mondani fog valamit, akkora levegőt vett, de csak sóhajtott egy hatalmasat, öntött magának egy pohár vizet. Most... Duzzog?

- Az a baj, hogy nem rendeztem jelenetet? - kúszott arcomra egy szánakozó mosoly, miközben csak félszemmel pillantottam rá, a pult fényesre törlésével foglalatoskodtam. Nem akartam gúnyolódni rajta egyébként, ez csak úgy jött.

Mivel semmi válasz nem érkezett, ellágyult tekintettel fordítottam felé a fejemet, lesütött szemekkel kortyolgatta a hűs italt, testbeszédével is arra utalt, hogy igenis haragszik rám. Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy a különös erőfeszítései nem mentek kárba, hisz valószínűleg jól megfizették a vendégek. De az csak olaj lett volna a tűzre.

- Szóval az a baj - sóhajtottam fel, miután már néhány másodperce csak szótlanul néztem őt, ahogy önkéntes csendkirályt játszott.

Nem is vártam már, hogy erre mondjon bármit is, kimerültnek látszó arcát fürkésztem tekintetemmel. Próbáltam toleráns lenni, nem is akartam már nyaggatni ezzel, de nagyon nem tetszett, hogy egy ilyen dolog miatt haragudott meg rám, ahogy pedig teltek a percek, kezdett engem is felbosszantani. Amikor pedig végre megszólalt, nem is akartam hinni a füleimnek.