Beantown (Shownu x Kihyun Monsta X ff.)

27. Rész

Mielőtt szólásra nyitottam ajkaimat, egy nagy szusszanással pillantottam félre. Egyszerűen nem tudtam nézni, hogy szinte remegett a köztünk ülő némaság miatt. Nem akartam még jobban összetörni őt, de... Ebben a helyzetben ezt láttam a legjobb döntésnek. Hogy ésszerű volt-e, azt nem tudtam.

- Időre van szükségem. De ha már megbeszéltük a ma estét, szeretném, ha a történtektől eltekintve együtt mennénk. Barátokként - tettem hozzá mondandómhoz az utolsó szót egészen magabiztosan, ahhoz képest, hogy borzalmasan nehezemre esett kimondani.

- Barátokként? - kérdezett vissza a ledöbbentségtől akadozva, hatalmasra nyílt szemekkel, egyértelmű volt, hogy ez csak a pillanat hevében csúszott ki a száján. Úgy nézett rám, mint aki minden eshetőségre számított, csak erre nem... - Jó, persze. Rendben, ahogy szeretnéd - bólogatott lehajtott fejjel, miután észrevette magát, kínosan sütötte le szemeit. Vagy inkább csak a könnyeit próbálta rejtegetni előlem.

- Ez most... Ennyire rosszul érintett? - szóltam hozzá óvatosan, lágy hangon, közben bátorkodtam megsimítani karját. Érintésemre hirtelen kihúzta magát, egy nagy levegőt véve emelte tekintetét a plafon felé. Nagyon küzdött, hogy ne sírjon...

- Nem, csak tudod... - vékonyodott el hangja, ahogy próbálta folytatni, de megint megteltek a szemei könnyekkel, aztán mintha feladta volna. Felzokogva, valósággal összeroskadva adta meg magát a sírásingernek. Összetört a szívem... - Nem véletlenül kérdeztem, hogy képes vagy-e feltétel nélkül szeretni engem - mondta egyre indulatosabban ezeket a hüppögések által meg-megszakított szavakat, én pedig teljesen lefagytam. Valóban feltette ezt a kérdést... Már akkor tudtam, hogy valami nem stimmel.

Annyira mondani akartam neki valamit. Meg akartam nyugtatni, vigasztalni, de nem jött hang a torkomon. Tulajdonképpen... Sokkal rosszabbul is reagálhattam volna a titkára, nem volt okom arra, hogy bűntudatom legyen, de mégis... Úgy éreztem, hogy azt sem érdemlem meg, hogy ő csupán még egyszer is hozzám szóljon ebben az életben, amiért ennyire megríkattam. Ott ültem mellette, mint egy rakás szerencsétlenség, az orrnyergemet masszírozva hunytam le szemeimet, amik egyébként kár lenne tagadni, szintén megteltek könnyekkel.

- Én úgy értettem, hogy azért, mert én szeretnék gondolkodási időt kérni, még nem kell rosszban lennünk. Ne sírj, jó? - mormoltam esetlenül, miközben megtörten simogattam hátát.

- Ne haragudj... Természetesen tiszteletben tartom a döntésed, nincs is jogom felülbírálni vagy befolyásolni azt. És támogatni foglak a gálaesten is - tudatta velem gondolatait, miután valamelyest megnyugodott, lábait törökülésbe húzta, térdein könyökölve hajtotta le fejét.

- Nem kell bocsánatot kérned - súgtam oda neki, vállát átkarolva öleltem magamhoz egy pillanatra, aztán egy nagy szusszanással keltem fel mellőle.

Bizonytalan voltam... Hogyan kellett volna viselkednem vele?
Nehezen viseltem el a köztünk lévő nyugtalan légkört, így úgy döntöttem, hogy folytatom a csomagolást. A galériára felérve még lepillantottam Kihyunra, majd összeszoruló szívvel néztem be a hálószoba nyitott ajtaján. Ott hevert a földön az ajándék, amit olyan nagy örömmel hoztam neki... De már közel sem volt olyan szép, mint amikor megvettem. Egy pillanat alatt széthullott, mint a mesés jövőkép a fejemben, és gyakorlatilag... Ekkor úgy éreztem, hogy az egész világom is. Összetakarítottam, majd miután mindent elpakoltam, amit szerettem volna, levittem a csokrot a földszintre, igyekeztem diszkréten eltűntetni azt, amikor viszont visszafordultam a konyhában lévő szemetestől a nappali felé, már csak azt láttam, hogy futólépésben elindult a lépcsőn. Talán... Jobb lesz, ha minél hamarabb elindulunk haza. Zúgó fejjel vettem fel cipőimet és kabátomat, majd csak a kanapén ülve vártam, hogy az én kedvesem összeszedje magát. Legszívesebben már most elkezdtem volna gondolkodni, hogy hogyan tovább, de... Egyszerre volt káosz és üresség a fejemben. Miért kellett így alakulnia?