Beantown (Shownu x Kihyun Monsta X ff.)

28. Rész

Ezen a ponton már teljesen elbizonytalanított. Persze, megértettem, hogy fáj már csak a különválás gondolata is, de meglepett, hogy ilyen bántó szóval illetett engem. Még éppen valamiféle válaszon agyaltam, enyhén felszökött vérnyomással, amikor folytatta halk morgolódását.

- Idióta vagyok - ütötte le kezét a korlátra, majd hátra is lépett egyet. Oh, szóval félreértettem őt. Nem nekem szólt, hanem megint magát ostorozta. Talán ez még jobban fájt, mintha engem szólított volna így. - Én idióta, minek kellett lebuktatnom magam? Miért kellett felhívnom az apámat? - temette arcát tenyerei közé.

Nagyon kiborult. Úgy tűnt, mintha legszívesebben tépte volna a saját haját, toporzékolt volna, megbüntette volna saját magát, egyszerűen... Reményvesztettnek és kétségbeesettnek látszott. Összeszorult a szívem, ahogy csendben figyeltem ezt a jelenetet. Hirtelen ragadtam meg karját, hogy aztán egy szoros ölelésbe vonjam, átfagyott testemet Kihyun testhője melegítette, még ha nem is viszonozta az ölelésemet.

- Hagyd abba, tudod, hogy összetöröd a szívem, amikor bántod magad - mormoltam halkan, miközben igyekeztem nyugtatóan simogatni selymes haját.

- Akkor én mit mondjak? Elég egyértelműen úgy tűnik, hogy nálad a szakítás egy esélyes opció - emelte fel eddig maga mellett tartott karjait, az öltönyömet megmarkolva nézett fel rám, szemei könnyfátyolosak voltak, a város fényei lélegzetelállítóan tükröződtek bennük vissza. - Megijesztett az örökbefogadás gondolata, nem igaz? - kérdezte fájdalommal a hangjában, én pedig nem is tudtam ezt hová tenni. Véletlenül sem az a tény bizonytalanított el, hogy gyakorlatilag bármelyik pillanatban lecsukhatják egy összetett bűncselekmény miatt, dehogy...

- Én... Nem csak azért mondtam, hogy boldoggá tettél vele, mert ezt akartad hallani. De Kihyun, hogyan tudnánk családot alapítani, ha még hivatalos irataid sincsenek? - simítottam tenyeremet szép, kerek arcára, szomorúan sütötte le szemeit.

- Hát... Vannak olyan álmok, amik azok is maradnak - sóhajtott egy nagyot némi hatásszünet után, miközben lassú, gyengéd mozdulatokkal simította el öltönyömet, ahol az előbb összegyűrte.

- Szándékosan akartad a villában hagyni a naplód, igaz? - mormoltam halkan, egy pillanatra sem megszakítva a szemkontaktust, egyet előrelépve nyomtam Kihyun hátát a korláthoz. Hiába nem voltunk túl jó kapcsolatban ezekben a pillanatokban... Hatalmas, már-már kézzel tapintható volt a feszültség.

- Mi értelme van az egésznek? Mi értelme van, ha nem együtt valósítjuk meg azt a listát? - tette fel költői kérdéseit egyre indulatosabban, majd teljesen elcsöndesedett, az arcán végigszaladó könnycseppen megcsillant a benti lámpa fénye. - Mi értelme van az egész életemnek, ha már nem leszek többé a babád, a mókusod, a vadóckád, a szerelmed? - csuklott el hangja, majd homlokát vállamhoz nyomva bújt el, halkan pityeregve ölelte át derekamat olyan ragaszkodóan, mint talán még sosem.

Kezdett ez az egész helyzet túl sok lenni számomra. Hiába voltunk odakint, a friss levegőn, úgy éreztem, hogy menten megfulladok, a torkom elszorult, a fejem tompa zúgásba kezdett. Valahol, a szívem mélyén még ennyi idő után sem hittem el teljesen, hogy Kihyun viszont szeret engem, ahogy pedig ilyen kétségbeesetten ragaszkodva sorolta az általam használt beceneveket, még szürreálisabbnak hatott az egész. Hogy is akarhatnám, hogy véget érjen a történetünk? De sajnos ez nem volt ennyire egyszerű.

- Kicsim... Majd később megbeszéljük, rendben? Még csak aludni sem aludtunk rá egyet. Ha megnyugodtál, visszamegyünk, és jól érezzük magunkat. Tudom, hogy most a kis hátacskád közepére sem kívánod a szórakozást, - csikiztem meg az említett területet egy fáradt mosollyal az arcomon - de most tegyük félre ezt a dolgot - bújtam oda hajához, miközben folytattam háta cirógatását körkörös mozdulatokkal.