Beantown (Shownu x Kihyun Monsta X ff.)

4. Rész

„Holnap találkozunk?" - olvastam el újra az egészen merész üzenetemet, egy büszke mosollyal dőltem hátra a kanapén, a plafont bámulva sóhajtottam fel. Igen. Feltettem neki azt a kérdést, ami az óta motoszkált a gondolataimban, amióta elváltak útjaink.

„Holnap találkozunk?" - visszhangzott fejemben ez a mondat, de minél többször elismételtem magamban, annál inkább furcsa érzésem támadt. Hirtelen ragadtam el az időközben magam mellé lehelyezett telefonomat, kapkodva nyitottam meg az üzenetváltásunkat.

„Holnap találozunk?" - meredtem az ominózus sorra, amit tökéletesen elbénáztam. Most komolyan? Mintha egy tizedmásodperc alatt összeomlott volna az a hatalmas nagy önbizalmam, ami eddig volt, égő arccal bambultam el. Már csak abban bíztam, hogy nem fog nagyon kellemetlennek gondolni engem egy szimpla elgépelés miatt. Nem is akartam csak tétlenül ülni a kanapén, azt várva, hogy megválaszolja a kérdést, így szégyenemben elindultam a fürdőszoba felé, annak a reményében álltam neki az esti rutinomnak, hogy majd egy jó forró zuhannyal ezt a kínos feszengést is le tudom mosni magamról.

Körülbelül húsz perccel később léptem át hálószobám küszöbét, már előre hevesen dobogó szívvel ültem le az ágy szélére egy szál bokszerben, a mobilomat szorongatva. Amikor feloldottam a képernyőt, már láttam, hogy válaszolt, így valamivel higgadtabban nyitottam meg az üzenetét. Hah? Csak egy Kakaotalk felhasználónév állt a rövid sms-ben. Ez nem lehetett rossz előjel. Mondjuk, gondolhattam volna, hogy inkább valamilyen platformon keresztül kommunikál az emberekkel, hisz láttam, hogy amikor beírtam a telefonszámomat a névjegyei közé, csak egyetlen elmentett szám volt az enyémen kívül, az is a főnökéé. Időközben kényelembe helyeztem magam, a villanyt is leoltottam, amint megtaláltam őt az üzenetküldőalkalmazásban, írtam neki ott is.

„Szóval? Mi a válaszod?" - gépeltem be azt, ami elsőre eszembe jutott. Hezitáltam, hogy elküldjem-e, vagy túlzás ennyire erőltetni, de úgy voltam vele, hogy nincs veszíteni valóm. Pedig ez nem is volt igaz. Kicsit el is kezdtem pánikolni, amikor a képernyőn megjelent az, hogy elolvasta az üzenetem.

„Miért akarnál velem minden nap találkozni?" - olvastam ezeket a fájó szavakat. Szóval ő nem akarta. Mondjuk, már ketten voltunk, ha furcsának találta a viselkedésemet felé, nem rám vallott, hogy ennyire rá akartam erőltetni magam valakire. Éppen elkezdtem volna valami esetlen választ fogalmazgatni, amikor még az előző üzenetéhez hozzácsatolt egy aranyos, szégyenlősen nevető matricát. Basszus... Akkora kő esett le a szívemről.

„Ne már Kihyun-ah... Hadd ne kelljen magyarázkodnom :P" - írtam végül ezt, de már megint úgy vigyorogtam, mint egy gondtalan kisgyerek. Már azért is hálát kellett volna adnom a sorsnak, amiért egyáltalán szóba állt még velem, aztán végül úgy tűnit, hogy ő is kedvelt engem. - „Viccet félretéve, remélem nem zavarlak most, és holnap se zavarnálak azzal, ha mondjuk munka után meghívnálak egy kávéra" - tettem még hozzá, végre kicsit saját magamat adva. Sokkal komfortosabban éreztem magam így, hogy nem túl tolakodóan közelítettem meg a témát. Az imént csak biztosan felgyülemlett bennem az adrenalin vagy nem is tudom...

„Még meglátom" - küldött először csak ennyit, de újra gépelni kezdett. - „Most mennem kell dolgozni, még egyszer köszönöm a mai napot! Jó éjszakát!" - tette hozzá, amire egy szomorkás sóhaj közben köszöntem el én is. Olyan jó lett volna még beszélgetni, persze nem akartam, hogy bajba kerüljön.

Mivel így már nem volt miért ébren maradnom, az oldalamra fordulva húztam feljebb magamon a takarót, és igyekeztem minél hamarabb elszundítani. Fáradt voltam, még mindig sajogtak a lábaim, úgy éreztem, hogy minden pozícióban kényelmetlen, de mégis boldog voltam abban a pillanatban, amikor végre elnyomott az álom. Ezt a napot örömteli emlékként fogom elzárni a szívemben.